Címke: apokalipszis

The 100 negyedik évad: A világvége még mindig izgalmas tud lenni
A The 100 az a sorozat, amely még a legelvakultabb sci-fi nézőket is meg tudta lepni az elmúlt évek során. A CW produkciója úgy indult, hogy csak egy sima tiniszéria lesz, szép emberekkel a főszerepekben, azonban később a történet elszakadt a Vámpírnaplók irányától és kőkemény dráma vette kezdetét. A fordulatok tényleg meglepőek lettek a sztoriban, ráadásul főhősök haltak meg egy-egy sima évadközi részben is. A The 100 néha olyan kemény volt, mint az HBO-féle Trónok harca. Aztán elkezdődött a 4. évad és a közönség csak húzhatta a száját, hiszen a fő irányvonal felvázolása után nagyon nem akart összeállni a kép. Aztán eljött a szezon második fele és olyan vérfürdő vette kezdetét, amire senki nem számított.

A főszereplők ugyanis több csapatra szakadva próbálták megállítani a világvégét. Ott volt például Raven, aki a fejében lévő hangokkal és a közelgő halálával birkózva igyekezett egy rakétát helyrehozni, aztán Clarke gyógyírt próbált találni a fenyegető praimfayára (=radioaktív világégés), Jasperék meg csak úgy éltek a mának. A sorozat sajnos Jasperrel már jó ideje nem tudott mit kezdeni, habár ő és Octavia volt a The 100 legígéretesebb karaktere, már a premier óta. O mondjuk ki is nőtte magát, és igazi vadász lett, a treekru tagjai közé asszimilálódva. Az előző évadokban sokan Bellamy halálát kívánták, mert olyan döntéseket hozott a srác, itt viszont megint a jó arcok közé tartozott. Az egyik legérdekesebb új karakter pedig Luna volt, aki egy kevés Lady Gaga beütéssel, de nagyszerű sztorival tette hozzá a magáét a sorozathoz.

Na, de mennyire volt fenyegető a The 100 negyedik évadában az a világvége? Nagyon. Kaptunk itt látomásokat, szénné égő szereplőket, szóval kapkodniuk kellett az embereknek magukat, ha nem akartak mind meghalni. A szezon vége előtt talán az az epizód hozta el a csúcspontot, melyben a törzsek egymásnak mentek és egy-egy kiválasztott harcosuk küzdött meg életre-halálra. Itt több fontos karaktertől kénytelenek voltunk elbúcsúzni, ami hatalmas kár, ellenben a Hunger Games-féle hangulat nagyon átjött és rendesen lehetett szorítani Octaviának, hogy ő jöjjön ki győztesen az egészből. Persze itt is volt kavarás rendesen, a The 100 nem az a sorozat, amelyben mindenki tiszta módszerekkel játszana.

Szerencsére ez az egyetlen olyan CW-s széria, amelyben jórészt háttérbe kerülnek a szerelmi szálak, inkább Octavia és Bellamy testvéri szeretete uralja a történetet, illetve mozgatórugó még Clarke és az anyja. Murphy és a fura csaja azért lopja néha a show-t, de rájuk egy pillanatra se lehetne ráfogni, hogy nyálasak lennének. Clarke időnként összefekszik egy-egy lánnyal, de neki a romantikázás szintén ennyiben kimerül, így a The 100 egy pillanatra se válik lányregénnyé. Itt kőkemény dráma van, és még a főgonoszok is folyton váltakoznak, az egyetlen konstans az Jaha, aki az elmúlt szezonban még foghatta arra a ballépéseit, hogy egy mesterséges intelligencia rángatja fonálon, most viszont tényleg kiderült, hogy az egykori kancellár egy kőbunkó.

Ami nagyon meglepő, hogy Raven mennyire szerethető alakká vált a sorozatban, habár csak később csatlakozott a szereplőgárdához. A tudóslányról simán el lehet hinni, hogy borderline zseni, illetve elég komoly kis ellentét van közötte és Murphy között, ami iszonyú szórakoztató tud lenni. Murphynél egyébként érdemes egy kicsit leragadni, szerencsétlen srácnak az eddigi évadokban nem volt olyan epizód, amikor ne ütötték volna a hátát bottal. Ő olyan szereplő a The 100-ben, akit valószínűleg már az elején ki akartak írni, valaki azonban könyörgött a showrunnernek, hogy tartsák már meg, hisz talán az egyik legnagyobb karakter ezen a posztapokaliptikus vágóhídon. És milyen jó, hogy megtartották!

A praimfaya egyébként az évadzáróban újfent rettenetesen megkeverte a lapokat, hiszen több helyszínre kerültek a főszereplők, mindenféle kommunikáció és összeköttetés nélkül. SPOILERVESZÉLY! Raven, Murphy, Echo, Bellamy, illetve Monty és a csaja felmentek az űrbe, hogy egykori lakóhelyükön vészeljék át az Apokalipszis 2.0-t. Clarke egy gikszer miatt kénytelen volt lennmaradni, de vélhetően a night bloodnak köszönhetően túlélte a veszélyes kalandot. A grounderek és a skykru pedig lementek a bunkerbe, hegyiembert játszani. Utóbbi szálon nagyon érdekes volt látni, ahogy az egyszerű harcos O-ból vezető lett, de a nézőket minden bizonnyal az fogja legjobban érdekelni, hogy mi történt az elmúlt 6 évben.

De persze vannak itt további kérdések, mint például:
- Ki az a kislány, aki Clarke-kal van?
- Kik jöttek az űrhajóval az epizód végén és barátságosak-e?
- Nem ölték-e halomra egymást a bunkerben a klánok?
- Túléltek-e Bellamyék és hogyan fognak visszajönni az űrből?
- Hogy tudott Clarke zöldövezetet létrehozni egy, a radioaktivitás által elpusztított világban?
A The 100 ezért jó sorozat, mert nem hagyja nyugodni az embert és alig várjuk, hogy folytatódjon a produkció. Sajnos a széria nem volt túl nézett a CW-n, ennek ellenére berendelték, aminek csak örülni tudunk. Azt még mindenképp hozzá kell tenni, hogy a The 100 akkor élvezhető leginkább, ha darálva nézi az ember, ugyanis a részek jórészt összefüggőek és nem antológia a sorozat. Kellenek az ilyen high concept műsorok a népnek, mert unalmas a sokadik cyber CSI-t, vagy NCIS-t nézni folyton.

Értékelés? 8/10 simán, a The 100 kezdi kinőni magát és maga mögött hagyni a tinisorozatos vonalat. Ha így haladunk, akkor 2-3 év és hardcore sci-fi lesz végleg a CW produkciójából.
június 9, 2017
Végre összeszedte magát a The Walking Dead

A The Walking Deadről mindig azt tartotta a popszakma, hogy igazából a sorozatban az emberi dráma a lényeg. Az, ahogy a túlélőkből egymás farkasai lesznek. A zombik meg csak amolyan díszlet, körítés, nem rajtuk van a hangsúly. És ez igaz is, hiszen az AMC produkciójában senki nem próbálja megoldani az apokalipszist, a szereplők inkább egymással vannak elfoglalva. A The Walking Dead 7. évadának első felében bedurvult Negan, aki szétcsapta Glennt és Abrahamot, utána meg hét részen keresztül kellett nézni Rickék szenvedését. Na, most a félévadpremier kicsit helyre rakta a dolgokat, elindult a szervezkedés, aminek a vége egy durva lázadás lehet. Emellett megkaptuk a sorozat egyik legvagányabb akciójelenetét is, ami után csak nagyokat pislogtunk.

Az epizód elég furán kezdődött, ugyanis a korábban mindenki által gyávának elkönyvelt Gabriel fogta magát és lelépett az őrsége alatt. De ha a jelenetet jobban visszanézzük, akkor észre lehet venni, hogy a pap kocsijában valaki volt, szóval elképzelhető, hogy kényszerítették. Emellett főleg politizálásról és győzködésről szólt az ismét korrektnek nevezhető sztori. Rickék elmentek, hogy lázítsák a Hilltop embereit és az Ezekiel által vezetett Kingdom népét, hogy csatlakozzanak a Negan elleni felkeléshez. Ez felemás sikerrel járt, ráadásul a Saviors elől bujkáló Darylt is jól el kellett rejteni, mert a diktátortársadalom tagjai nagyon siratták Fat Joey-t és az őt meggyilkoló csendes redneck vérére kezdtek el szomjazni.

Ami miatt ez a rész működött, az az volt, hogy Rick végre kissé magához tért, ugyanis a kvázi főszereplőnek tekinthető karakter az elmúlt félévadban csak kereste önmagát. Negan bábja volt, úgy ugrált, ahogy fütyültek neki. Jó volt végre látni, hogy vezérként tudott viselkedni a férfi és a többiek pedig követték ezt az alfa figurát. Mondjuk nem mindig volt indokolt, hogy nyolcasával indultak neki a zombik uralta vidéknek. Benne volt a pakliban, hogy ezt csak azért csinálják a készítők, hogy azon gondolkozzunk, hogy melyik jelenetben fog odaveszni valamelyik mellékszereplő. Egyébként ez az epizód úgy szállította a sorozat egyik eddigi legjobb akciójelenetét, hogy a zombik csak körítésként szolgáltak. A két autó közé kifeszített „zombifűnyíró” úgy kaszálta le az élőhalottakat, hogy öröm volt nézni. Már csak emiatt a momentum miatt érdemes esélyt adni a résznek.

Volt egy-két jól eltalált beszólás is, hiszen Rick leoltotta Darylt, hogyha már beszélni ritkán szokott, akkor legalább nézzen szigorúan Ezekielre, hátha meggyőzi, hogy lázadjon a királysága Negan ellen. Na, meg az is vicces volt, ahogy Rickék megijedtek a CGI-tigristől. Nagyjából a helyükön voltak az építőkockák a The Walking Dead félévadkezdésében, ellenben az írók két karakterrel látványosan nem tudnak mit kezdeni. Az egyikük Carol, a másik meg Morgan. Ez elég szomorú, hiszen mindkettejükben óriási potenciál van. A The Walking Dead egyik legkülönlegesebb része volt az, amikor láttuk, hogy lett békés harcos Morganből, és a karakterek közül Carol járta be az egyik legnagyobb utat, már ami a személyiségét illeti. Ne feledjük, a nő lelőtt egy kisgyereket, elnyomott feleségből manipulatív lázadó lett, aki tud gondoskodni magáról mostanra. Sőt, képes a túlélésre. Ez azért nem semmi.

Annak is csak örülni lehetett, hogy Negan végre nem volt benne egy The Walking Dead epizódban. Na, nem azért, mert idegesítő lenne a főgonosz. Nagyon is szükség van rá. De annyira ellopja a show-t a Saviors vezetője, hogy néha muszáj, hogy a háttérbe rakják és kicsit Rickéket hagyják kibontakozni. Most is olyan szereplőkre volt idő, mint Rosita, aki végre nem az ügyeletes jónő szerepében tetszelgett, hanem megvillantotta bombaszakértői tudását is. Sose baj, ha a karakterek nem maradnak egysíkúak, és ebben egyébként az anyasorozat tanulhatna a Fear The Walking Deadtől, ahol a szereplők sokkal szimpatikusabbra és emberközelibbre vannak megírva.

A The Walking Deadben most közeleg a háború, remélhetőleg lesz jó nagy vérontás meg egy csomó drámázás. A nézők erre buknak, na meg a helyenként feelgood részekre. Az biztos, hogy a félévad premierje végre visszahozta a képernyőkre azt a Ricket, akit megkedveltünk. Remélhetőleg a sorozat is képes lesz a bravúrra és az elpártolt nézők is visszatalálnak a The Walking Deadhez. Drukkolunk.

február 14, 2017
The 100 évadpremier: Megint a spájzban ólálkodik az apokalipszis

Már a negyedik évadával tért vissza az egyik legjobb jelenleg futó sci-fi sorozat, a The 100. Vicces is lehetne, hogy épp egy tinidrámát emlegetünk olyan produkciók helyett, mint mondjuk a Doctor Who vagy a Frequency. De tény, hogy a The 100 körökkel előzi bármelyik vetélytársát. (Megjegyzés: A Westworld és a Black Mirror nem számít annak, azok más szinten mozognak.) Annak idején a pilot első néhány percében még húzhatták a nézők a szájukat, hogy na, megint egy coming of age sztori, teli szép emberekkel, de a csavarok és a jól felépített karakterfejlődés elhallgattatta a kétkedőket. Az elmúlt szezonban ott maradt abba a The 100 története, hogy a City of Light emberei belebuktak küldetésükbe, de Lexa is meghalt, így a 13. klán, azaz az égből érkezett Skaikru jó nagy slamasztikában találta magát.

A nagy cliffhanger, ami után várhattuk egy ideig a The 100 folytatását az volt ugye, hogy 6 hónap múlva az egyre növekvő radioaktivitás mindenkit meg fog ölni. Harcolni, egymással vesződni így teljesen felesleges is lehetne, csakhogy Clarke-ék belső körén kívül ezt senki nem tudja. Így tehát elkezdődnek a belső viszályok, hogy ki vezesse a koalíciót, mi legyen az égből jöttekkel, de egyébként mindenkin órási poszttraumatikus sokk van. Hiszen nem könnyű azért feldolgozni, hogy be voltak zárva egy kvázi Mátrixba és erőnek erejével toborozták a City of Light új lakóit. Erről a virtuális valóságról kiderült, hogy olyan mint egy bunker, ahova az emberek lementhették volna a tudatukat, miközben a való világ alaposan elpusztul. Na, de ebből semmi nem lett, a gonoszt legyőzték, Jaha meg próbálhat megbirkózni a lelkiismeretével, meg a törzsek gyűlöletével. Jól le is köpködik amúgy.

A főszereplők nagyjából ott tartanak, ahol eddig. Clarke a nőjét siratja, Bellamy nagyjából helyrejött azután, hogy a Pike vezette fanatikus klubból kilépett, Octavia továbbra is Xénát játszik, aki a mellékszereplőknek drukkolna, az meg örülhet neki, hogy Monty végre becsajozott – ő az, aki kétszer is kinyírta az anyját a 3. évadban -. Raven okosabb lett, mint volt, Murphy pedig továbbra se tudja, hogy melyik oldalt válassza. Látszik, hogy a The 100 készítői jól felépítették a karaktereket, a legtöbbnek még a nevét is tudja az egyszeri néző, ami manapság nem mindennapos. Az egyik legérdekesebb dolog talán, ahogy felépítették, hogy Octavia butuska jónőből igazi harcos lett, illetve, hogy milyen természetesen hatott, hogy Clarke leszbikus. Van egy csomó sorozat, amelyeknél ez zavaró, mint például az Aranyélet, ahol a karakterépítés miatt furcsán hathat egy-egy ilyen nagy kitárulkozás, de a The 100-nél szerencsére nem kerítettek nagy feneket a dolognak.

Az évadpremier leginkább a traumával foglalkozott, illetve a politikával, de azért a vérengzés se maradt ki az első negyven percből. Inkább olyan volt ez, mint a tavalyi szezonfinálé meghosszabbítása. De nem baj az, a The 100 esetében megszokhattuk, hogy mindig új probléma, új felállás várja a szereplőket. Ez jó, mert kevés sorozat tud ilyen szinten felfrissülni évadról évadra. Attól nem kell tartani, hogy a The 100 unalmas lesz, ellenben adni kell neki 2-3 résznyi időt, hogy az igazi probléma és irányvonal megmutassa magát és kibontakozzon később. Ezt mindig megéri kivárni, hiszen ez a CW, a legkisebb amerikai országos csatorna egyik legminőségibb produkciója. A The 100-et tényleg érdemes elkezdeniük még a legvérmesebb sci-fi rajongóknak is, nem fog csalódást okozni.

Nyilván a következő részekben a fő átívelő szál az lesz, hogy meg kell előzni a 6 hónap múlva érkező világvégét, de az már a rész végén látszott, hogy a probléma elképzelhető, hogy a vártnál hamarabb kinyír mindenkit. Ezenkívül nem igazán lehet tudni, hogy kinek milyen irányt vesz majd a sztori. Ennek meg csak örülni lehet, hiszen a Trónok harca is azért lett olyan népszerű, mert a könyvolvasókon kívül senki nem tudta megtippelni, hogy ki lesz a következő, aki meghal. A The 100 esetében is valami hasonló a recept, ráadásul háttérként ott van az egy apokalipszist már túlélt világ és annak átrendeződött társadalma. De jesszumpepi, rögtön jön a következő világégés, lesznek itt még izgalmak.

A The 100 negyedik évados premierje korrekt iparosmunka volt, hozta a megszokott minőséget, bár a nagy fordulatokra nyilván még várni kell. Nem lenne rossz, ha ezt a produkciót is úgy adnák ki, mint a Netflix sorozatokat, mert lassan telik az az egy hét, mire ideér a folytatás.

Plusz inkább ezt tessék nézni, mint az Arrow-t.

február 4, 2017
2018-ban jön az Elveszett próféciák-minisorozat

Neil Gaiman és Terry Pratchett közös regényének, az Elveszett próféciáknak lehetséges adaptációjáról már régóta keringenek hírek az interneten. Gaiman a tegnapi nap folyamán osztott meg új információkat Facebook oldalán a készülődő minisorozatról.

A két fantasy író stílusát ötvöző Elveszett próféciák humoros módon meséli el az apokalipszis eljövetelét a Bibliából ismert történések modern és abszurd ábrázolásával. Csütörtökön kapott zöld utat a sorozatváltozat az Amazontól. A hat részesre tervezett adaptációt a BBC-vel közösen készíti az Amazon, Gaiman pedig producerként, forgatókönyvíróként és showrunnerként fog résztvenni a munkálatokban.

A minisorozat nem az első kísérlet a könyv megfilmesítésére. Először Terry Gilliam (A halászkirály legendája, 12 majom) szerette volna nagyképernyőre vinni az Elveszett próféciákat, ahol a pletykák szerint a két főhőst (Crowleyt és Aziraphale-t) Robin Williams és Johnny Depp játszotta volna (ezt a hírt Gaiman nem erősítette meg). Végül ez a terv – valószínűleg finanszírozási problémák miatt – nem valósult meg. Később, 2014-ben készült egy BBC rádiójáték, ahol Mark Heap és Peter Serafinowicz kölcsönözte a főszereplők hangját.

A sorozat ötlete először 2015-ben merült fel Terry Pratchett halálát követően (Gaiman egy szerzőtársától származó posztumusz levelél hatására döntött a sorozat mellett, amiben az adaptáció sürgetését kérte tőle Pratchett), a dolgok jelenlegi állása szerint pedig végre nem csak hallhatjuk és olvashatjuk a legviccesebb világvége történetet, hanem láthatjuk is: 2018-ban az Amazonon, később pedig a BBC-n is adásba fog kerülni.

Forrás: Slate

január 20, 2017
X-Men: Apokalipszis

A széria, melynek első része tulajdonképpen megalapozta a képregényfilmek XXI. századi tömeggyártását, az X-Men: Apokalipszissel immáron nyolcrészessé duzzadt. Mondhatjuk, hogy egy második, kvázi előzménytrilógia zárult le, és mintha minden jel arra utalna, hogy a mutánsok történetét ha nem is kellene befejezni, de érdemes lenne újrakezdeni.

Figyelem, spoilerveszély!

A történet egyszerű: a háromezer éve szunnyadó, egyiptomi ősmutáns felébred álmából, és megtapasztalva a társadalmunk „sajátos” rendjét, úgy dönt, leigázza az emberiséget. Szomorú, hogy az amerikai közönségfilmek nem tudnak elrugaszkodni ettől a faék egyszerűségű koncepciótól, pedig jó volna látni kedvenc hőseinket kisebb jelentőségű, mégis izgalmas helyi konfliktusokba bonyolódni.

Magát a produktumot nehezen lehet negatív jelzővel illetni, ugyanis leköti az embert.
Jóleső középútként fogadhatjuk az Amerika Kapitány: Polgárháború túláradó poénözöne és a Batman Superman ellen: Az igazság hajnala című film szürke jellemtelensége szegte ösvényen. Ebben a részben könnyű elmerülni, talán azért, mert a rendező, Bryan Singer tizenöt év alatt minden esetben megadta nekünk a kívánt atmoszférát, nem beszélve a minőségről. Ez az X-Men ugyanis hozza az elvártat, és bár vannak kínosnak ígérkező helyzetek, a megvalósítás mégis joggal ébreszt szimpátiát a nézőben.

A forgatókönyv egyetlen hátránya, hogy nagyon érezhető az írók küzdelme a karakterek képességei ellen. Ugyanis ha a filmben szereplő összes mutáns egy adott időben a cél szolgálatába állítaná az erejét, gyakorlatilag egy húsz perces filmről lennénk kénytelenek csalódottan kisétálni. Ezért hát hol elájul valaki, hol elkapják, és lényegében mindig azzal történik valami, aki megoldhatná a problémát anélkül, hogy megizzadna.

Az X-Men filmeken tetten érhető, miféle háttérfolyamatok, sőt, harcok zajlanak le a tengerentúlon a jogok megtartásáért. Az első film még a Marvel stúdió megszületése előtt került mozikba, és a Twentieth Century Fox, azaz a jogok birtokosa azóta is fémkarmokkal ragaszkodik a saga folytatásához.

A kapcsolat nem mondható konfliktusmentesnek. Az előző filmet például hosszan tartó pereskedés előzte meg, ugyanis mindkét fél használni szerette volna Higanyszálat. A végeredmény ismert: a karakter bekerült a Bosszúállók: Ultron korába, és az X-Men: Az eljövendő múlt napjaiba is.

A baj ott kezdődik, hogy míg a Marvel kimért finomsággal termeli ki az újabbnál újabb képregény adaptációkat, melyek többnyire híján vannak az ellentmondásoknak és a következetlenségeknek, a Foxnak sajnos nincs ehhez érzékenysége. Bár az alkotók igyekeznek hűek maradni a matériához, és úgy tűnik, a döntéshozók is támogatják őket, csakhogy a tények makacs dolgok: ha az X-Men filmekre gondolunk, mintha a gordiuszi csomót kellene kibogoznunk. A Patrick Stewart alakította Xavier professzor feltámadt hamvaiból (vagy halála talán meg sem történt), Farkas már majdnem két verzióban vált X-fegyverré, illetve a Hihetetlen Árnyék is feltűnt már egyszer a semmiből, és ezeket a hibákat vizsgálva szükségszerűen arra jutunk, jobb, ha inkább suhintunk egy nagyot Nagy Sándor kardjával, és nem veszünk tudomást egyes filmekről, ha érteni akarjuk a folyamatosságot.

Pont ezt a katyvaszt lenne érdemes feloldani egy reboottal, új színészekkel, új karaktertagozódással és hierarchiával (Farkast talán ideje lenne kivenni főszereplői minőségéből, és leültetni egy kicsit a kispadra, hogy legyen végre helye az idézhető egysorosainak). Több, mint ötven évnyi alapanyagból lehet dolgozni, és megannyi létező verziót lehetne alapul venni, azonban ezt sajnos továbbra sem a rajongók döntik el, hanem a pénztárcájuk.

Címe: X-Men: Apokalipszis
Rendezte: Bryan Singer
Forgatókönyv: Simon Kinberg, Bryan Singer, Michael Dougherty, Dan Harris
Színészek: James McAvoy, Michael Fassbender, Jennifer Lawrence, Nicholas Hoult, Oscar Isaac
Megjelenés: 2016. május 19. (Magyarország)
Forgalmazza: InterCom

május 28, 2016
X-Men: Apokalipszis – új előzetes

Március 17-én debütált a neten a május végén bemutatásra kerülő X-Men: Apokalipszis második trailere. A történet szerint fény derül rá, hogy a legenda igaz, és a legelső mutáns valóban több ezer évvel ezelőtt született. Istenként uralkodott, és mindenhová követte négy szolgája – akárcsak az apokalipszis négy lovasa. Csakhogy az istenség napjainkban visszatér, hogy pusztítást hozzon a világra. Egyedül a mutánsok vethetnek gátat pusztításának. Amikor összecsapnak, valóban eljön az apokalipszis.

Nézd meg a további 2016-os SF premierek listáját!

március 18, 2016
Mikor a gizdák uralták a világot

Aki ismeri Cory Doctorow, (Kis testvér, Homeland) munkásságát, jól tudja, hogy az író szívesen kalauzolja az olvasókat az informatika bonyolult, ám annál érdekesebb világába. Most sincs ez másként az, Amikor a gizdák uralták a világot (When Sysadmins Ruled The Earth – 2007) című novellájában, amely a Galaktika 312. számában jelent meg.

Ahogy a népszerű bloggertől, és írótól megszokhattuk, játszi könnyedséggel haladhatunk a sorokkal, pedig a számítástechnika mélyebb „titkai” nem tartoznak a legkönnyebben megérthető mesterségek közé. Mégis sikerül olvasóbarát módon belehelyeznie a cselekménybe mindazt, amire első ránézésre csak pislognánk, vagy felütnénk hirtelen egy informatikai tankönyvet a definícióért. Ám itt a számtech szakzsargon csupán kontextusba helyezi a mélyebb mondanivalót, amelyet a 2001 szeptemberi és a 2005-ös londoni terrortámadás nagyban ihletett.

A történet szerint az informatikai cég, amelynél Felix rendszergazdaként dolgozik, váratlan vírustámadást kapott. Nem tehet mást, az éjszaka közepén rohannia kell, hogy elhárítsa a problémát, de hamar szembesülnie kell valami sokkal borzasztóbbal: a világon mindenfelé kitör a szó szerint vehető apokalipszis, és leáll az internet legnagyobb része, szerte a Földön.

A novella egyszer sem említi teljes bizonyossággal, miféle katasztrófa üt be a világon, de nem is kell, ettől lesz sokkal hihetőbb a szituáció. Az olvasó is párhuzamosan haladhat az eseményekkel, és csak találgathat: vajon biofegyvert sütöttek el, nukleáris támadás volt-e, vagy valami egészen más követel iszonyatos mennyiségű áldozatokat. Az informatikai cégnél ragadt rendszergazdák irodáikból követik az eseményeket. Felix és társai az interneten (már, ami megmaradt belőle) próbálnak valamiféle megoldást kiötleni, de a valóság ennél sokkal ádázabb. A szerverek folyamatosan leállnak, amik megmaradtak, pedig megtelnek vírusos tartalmakkal, így alig szűrhető ki a rendes kommunikáció a malware programok között.

A novella erős metaforát épít a virtuális vírusok, a rendszergazdák háttérben működő, már-már titkos „kultúrájuk” köré, és a valódi biológiai fenyegetettség között. A „gizdák” (eredeti nyelven sysadmin), – ahogy Doctorow hívja az informatikusokat –, az utolsókig megpróbálják elhárítani az internetet lefertőző vírusok, spamek, levélszemetek tömkelegét, még akkor is, ha az egész világ lángokban áll. Maga az író is dolgozott sysadminként, ezért tapasztalatait hitellel tudja átadni, s képes relevánsan bemutatni az informatikusok jellemét. Mikor mindennek vége, még akkor is képesek a valóságba kapaszkodni, a régi világ romjain valami újat kezdeni, kitartani, és problémákat elhárítani. Gyakorlatilag ez a dolguk a valóságban is, csak számítógépekkel, hálózatokkal, nem pedig egy egész bolygó hamvain valami újat alkotni. Miután a Föld teljesen elpusztul, szükség van egy rebootra, hogy szeletről szeletre újraalkothassák az emberek azt a környezetet, amiben élhetnek tovább. Erre pedig a legjobb szakember a gizda.

A mű remekül bemutatja az emberek várható reakcióját, és talán valós félelmét egy biológiai, vagy informatikai támadástól, amely tulajdonképpen néhány perc alatt mindent romba dönthet. Valamennyire mindenki tart egy ilyen fenyegetettségtől, még ha nyíltan nem is meri felvállalni. A kisebbik gond az internet elvesztése lenne, de gondoljunk csak bele, mekkora problémákat okozna a mindennapokban annak hiánya. Ezalatt nem a közösségi médiák addiktív mivoltát értem, hanem a folyamatosan használatban lévő, életünket megkönnyítő alkalmazásokra gondolok, vagy olyan hivatalos okmányok, banki tranzakciók lebonyolítására, amikhez manapság nélkülözhetetlen a világháló. Ezen folyamatok nélkül komplett gazdasági tevékenységek mondanának csütörtököt globális szinten.

Doctorownak sikerült egy nagyon huszonegyedik századi művet írnia, amin, ha mindenki, csak egy kicsit is elmereng, rettentő sok, fontos dolgot észrevehet, amelyek kifejezetten aktuálisnak mondhatóak.

Az internet nem egy önállóan működő, hús-vér lény. Adatok óriási, felfoghatatlan halmaza, amit ugyanúgy rendben kell tartani, mint testünket. Ha „beteg” lesz, ápolni kell, megfelelő intézkedéseket kell tenni. Ha valami baj van, mindig szükség van olyan szakemberre, aki helyre tudja hozni az adott problémát. Ilyenek a gizdák is: az internet szorgos orvosai, akik a háttérben munkálkodnak, és igyekeznek mindent a lehető legnagyobb rendben tartani, hiszen nélkülük a virtuális világunk már régen romokban lenne.

március 11, 2016
Disztópia a 21. században

Elsősorban arra hívnánk föl a figyelmet, hogy a cikk a teljesség igénye nélkül készült el. Az említett alkotások csupán elenyésző részét képezik a mérhetetlen mennyiségű műnek, amelyek helyet kaphattak volna a felsoroltak között.

A tudományos fantasztikumnak rendkívüli múltja van. A különböző technikai jóslatok, vagy egyáltalán a jövő kérdése nagyon régóta foglalkoztatja a filozófusokat, tudósokat. A proto-science fictionnek nevezett korai SF-nek tekinthető művek már a korai japánban is megtalálhatóak idő- vagy űrutazás formájában, de ne rohanjunk ennyire vissza a múltba. A sci-fi kibontakozása nem is olyan régen kezdődött meg, amikor a modern ember úgy érezte, nem is lehetne aggasztóbb a helyzet.

A huszadik század igencsak viharos időszak volt az emberiség számára. Az egész világ forrongott, háború követett háborút, legyen az nyílt fegyveres összetűzés, vagy nagyhatalmak politikai erődemonstrációja. A tudományos fantasztikum szárnyalása is szorosan kötődik ezekhez az időkhöz. Ennek oka egyfelől az elvágyódás volt, az utazás, kvázi modern orientalista attitűd. Csak most nem a mesés kelet vonzotta az írókat, hanem a messzi, végtelen űr, ami még felfedezésre várt. Másfelől remekül be lehetett mutatni földi népeket, népcsoportokat egy-egy idegen fajként jellemezve. Harmadrészről, megkerülve a cenzúrát, csak így írhattak olyan témákról, amiket azokban az időkben nagyon nem lett volna szabad. Ne feledjük, hogy neves magyar költők gyermekdalnak álcázott politikai verseket vetettek papírra, hogy elkerüljék a cenzúrát és egyéb koncepciós pereket. Tehát fontos volt megmutatni az akkori olvasóknak is, miféle világban élnek, teret adva a bújtatott, de igenis fontos gondolkodásnak.

Számtalan mű született, amiket mai napig aktuálisnak tartunk, illetve meghatározó volt az SF műfaj szempontjából. Egy nap se lenne elég felsorolni az összes olyan remeket, amik kihatással vannak a modern, huszonegyedik század embereire is. Mai napig folyamatosan igyekeznek az elhivatott tudósok megvalósítani azokat a találmányokat, amelyek alig hatvan éve kipattantak egyes írók fejéből. Ezekből nem keveset már sikerült megvalósítani (okosóra, mobiltelefon, önvezető autó, egész Földet behálózó internet, fejlett űrutazási technikák).

A háborúk borzalmai elől rengetegen menekülni akartak. Nem akartak több olyan véres, és szörnyű eseményt, mint az első és második világháború. Ám nagyon úgy tűnt, a Föld már nem képes emberséget mutatni, így megpróbálták – ha csak képzeletben is – átlépni az űr végtelen távolságait, és megalakítani a modern falansztert valamely másik bolygón. A kommunista eszmékből átvett, ekkor még szinte szó szerint vett utópia igazi mentsvárnak bizonyult. Lem Visszatérésében Hal Bregg ugyan nem másik planétára utazik, hanem különös időutazással a Földön landol, ahol minden teljesen megváltozott. Meglátja a tökéletes társadalmat, ahol mindenki egyenlő, ahol minden túl szép, hogy igaz legyen. Az ehhez hasonló művekben szembeállítják ezen eszméket a valós emberi természettel, s azzal, miket kell feláldozni ahhoz, hogy társadalmunkat tökéletesnek titulálhassuk.

Clarke A gyermekkor végében idegen lényekről ír, kik anyabolygónkat tökéletessé formázzák, megszüntetve a háborúkat, éhínséget, de véget vetve az egyéniségnek, az emberségnek, kultúrának és a vallásoknak is.

Elképesztően sok negatív kicsengésű mű született a korai huszadik században, ami gyakorlatilag az utópia teljes ellentéte. A regények általában az „ami elromolhat, az is el is romlik” elven működtek, illetve semmi pozitívumot nem tudtak felmutatni a későbbi földi, összetett világról. Ott volt például az első science-fiction mozifilm, az 1927-es Metropolis, melynek története sem éppen gyerekmese. És persze nem véletlenül nevezik Orwell 1948-ban íródott, 1984 című regényét sem talán a világ legmeghatározóbb disztópikus irodalmi művének.

Mégis néhány szerzőnek sikerült optimistának és elhivatottnak maradnia a huszadik században. Rengeteg olyan mű született, amelyben remek, nem csupán élhető, hanem kimondottan pozitív jövőképet festettek le az olvasóknak. Repülő járművek, mosolygós emberek, színkavalkád, elképesztő mennyiségű és minőségű találmány, amelyeken olykor jókat mosolygunk, mikor elolvassuk, ám előfordul, hogy újra meg kell nézni a könyv kiadásának dátumát, vagy utána kell nézni, a szerző nem véletlenül időutazó, hiszen jóval megelőzte korát. A sokszor megjelenő társadalomkritika ezeknél a műveknél sem maradt el, de maga a vízió, miszerint az emberiség elkövetkezendő napjai hogyan alakulnak – mindig pozitív kicsengésű volt.

Nagyjából ezt a vonalat vitte tovább a nyolcvanas, kilencvenes évek felfogása is. Vegyük csak alapvető példának a Vissza a jövőbe-trilógiát. Igen, megjelentek Mad Max-szerű víziók is (a Galaktika 302-ben olvasható erről egy cikk), de ezek mellett a 80-as évek színeit sikeresen ültették be a jövőbe is, rengeteg olyan eszközzel, amiket mai napig próbálnak megvalósítani elhivatott kutatók.

Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy egészen a millenniumváltásig nem jelentek meg disztópiák, csupán a mérleg kiegyensúlyozott volt, s talán valamivel több pozitív jövőlátás mutatkozott meg. Véget értek a háborúk, az emberek megpróbáltak újra talpra állni. A szólásszabadság nagyban hozzájárult a zenei zsánerek kismillió ágazatának felemelkedéséhez, a szabad szellem és általános jólét pedig bizakodásra adott okot (legalábbis az USA-ban, Kelet-Európa még mindig vészes lemaradásban volt a Nyugattól), így már nem volt kérdéses, hogy az emberiség megérett a hőn áhított Paradicsomra. A 2010-es, 2020-as, stb időszakokra gyönyörű képeket festettek le, egy élhetőbb, szebb világ képét, amelyben az emberek toleránsan élnek egymás mellett, és sikerül meghódítani más csillagrendszereket is, amiket szépen benépesített a humán faj.

Ezzel szemben, ahogy beköszöntött az új évezred, mintha a jövőkép víziója gyökeresen kifacsarodott volna magából. A sci-fik egy a velejéig romlott, elpusztított, csúf világot ábrázoltak, amit egykor Földnek neveztek. A benépesített bolygók között ádáz küzdelem folyik, vagy éppen egy idegen létforma igyekszik lemészárolni mindenkit, aki él és mozog.

Doctorow zseniális művei (Kis testvér, Homeland) a mindent megfigyelő rendőrállamról szóltak, de megjelentek a noir-hangulatú, igazán baljós víziójú művek is, mint a mostanában is népszerű fiatal felnőtteknek szóló regények. Például Az éhezők viadala, amelyben az emberek egy sanyarúsággal teli életben tengetik napjaikat, addig, míg évente nem mészárolják le egymást a különböző körzetek kiválasztottai.

Igen nagy népszerűségnek örvendenek az atomkatasztrófát követő disztópiaregények is, mint a Metro-sorozat, amelyben a moszkvai metróhálózatba kényszerülnek a megmaradt túlélők. Szintén orosz illetőségű Sztrugackij-testvérek Piknik az árokparton című meghatározó regényét is alapul vevő S.T.A.L.K.E.R.-sorozat, amelyben a csernobili katasztrófa lesz hatással a környező területekre.

A disztópikus hangulat nagyban kihatott a videojáték-iparra is, egymást követték az olyan – negatív jövőt lefestő –alkotások, mint a Metro 2033 (a regényből adaptálva, csakúgy mint a S.T.A.L.K.E.R.-játékok), Fallout, Bioshock, vagy a Remember Me. Ezek legtöbbje már a poszt-apokaliptikus jelzőt is magára vette, tehát a világ valamilyen módon (nukleáris háború, elszabadult vírus, mindent romba döntő kormányok, idegen lények) felemésztődött, és a megmaradt túlélők iszonyatos körülmények között kell, hogy éljenek. Természetesen a fent említett művek mellett még véges végtelen regény, film, sorozat, játék foglalkozik a cseppet sem kellemes jövővel. Ezek a történetek nem kalauzolnak minket távoli égitestekre, másik galaxisokba, hanem a Földön mutatják be a vészjósló időket. Legtöbbjük felhívja az olvasók figyelmét arra, ha így haladunk a környezetszennyezés, politikai acsarkodások és gazdasági kizsákmányolások terén, akkor bizony hamarosan bekövetkezhet egy olyan disztópia, ami valósággá is válhat. Az embereknek maguknak kell belátni, hogy nem a jelenben élnek, hanem előkészítik a jövőt az utódoknak, a következő generációnak, és ehhez tenni is kell.

Az élhető, szebb jövő nem ábránd, nem fantasztikum, amire csodálkozva kell néznünk. A közös jövőnk mindig a küszöbön van, és ha nem szeretnénk sem anarchiát, sem idegen űrlények közbeavatkozását, vagy félig felrobbantott Földet, akkor üljünk le és gondolkodjunk el, hogyan tehetnénk csodálatossá az utánunk következő társadalmaknak örökségként a saját, közös jövőnket.

február 28, 2016
Szeptemberi Apokalipszisek

Az idei szeptember egy igen furcsa hónap. Ön is úgy érezte, mintha nem klappolna minden úgy, ahogy kellene? Mintha nem is önmaga lenne?

Megkezdődött a tanév, a nyári szabadságokról mindenki visszatért, de mégsem ettől különleges ez a hónap. Ne szerénykedjen, hiszen túlélt máris két világméretű apokalipszist!

Egy jóslat szerint 2015 szeptember 12-én véget kellett volna, hogy érjen a világ. Ahogy azt láthatjuk, mégsem így történt.

Nem újdonság, hogy jobbára bárki elővehet egy régi könyvet, papírt, leletet és a saját értelmezésében világvégét kiálthat. Ám aggódni nem kell, hiszen valahogy túléltük az Y2K-t (2000-es év apokalipszise), és a nem oly régen történt 2012-es globális méretű, végzetes katasztrófákat is. A szeptember tizenkettedikére megjósolt vég a zsidó Sabbath év végét érinti, mikor összeomlott volna a világgazdaság, és a Földbe is üstökösök csapódtak volna.

Az e havi próféciák azonban nem állnak meg csak egynél. Amerikai lelkészek a Biblia újraértelmezése végett rájöttek, hogy minden csillagászati esemény, amik az elmúlt pár évben történtek, mind-mind a vég kezdetéhez tartoznak. Szerintük az amerikai teljes holdfogyatkozás tette fel a pontot az ügy végére; mármint akkor kezdődött el a vég. Idén szeptemberben várható a Véres Hold Apokalipszis, amik a Hold vörössé válik és eljövend világunk vége. Ez felvet néhány kérdést, de legfőképpen az mozgatja az emberek fantáziáját, hogy – a prófécia szerint négy véres holdnak kell „bekövetkeznie”- ezek az égi jelek csak bizonyos kontinenseken látszódnak. Ha csak az amerikaiak látják, attól a világvége világméretű lesz? Szeptember 28-án várható az utolsó Véres Hold, és kiderül igazuk volt-e a lelkes istenfélőknek.

A különböző világvége-teória gyártók nem állnak meg itt: mindig felüti a fejét újabb és újabb apokalipszisokról szőtt – legtöbbször megalapozatlan – elméletek, amik szerencsére soha nem következtek be. 2021-re is jósolnak egyet, amiben a világrend megbukik és anarchia lesz úrrá a Földön.

A vég azonban várat magára. Mint mindennek, egyszer a Földnek is valóban vége lesz, de nem az elkövetkezendő évtizedekben, sem évezredekben. A NASA szerint nagyjából ötmilliárd év múlva Napunk vörös óriássá válik és eltöröl néhány bolygót a létezésből, köztük a Földet is. Előtte a folyamat évmilliókig elhúzódik majd, élet addigra már nem is lesz bolygónkon.

Vonz a katasztrófa? Nézd meg, mit kínál e témában a Galaktikabolt.hu!

szeptember 24, 2015
Ilyen lett Apokalipszis az X-Menből

Szépen szivárognak a képek (és az infók) az X-Men: Apokalipszisről. Már tudjuk, hogy hogy fog kinézni az Oscar Isaac által alakított ötezer éves egyiptomi „ősmutáns”, láthatjuk a modellként is dolgozó Olivia Munn-t a telepatikus képességekkel rendelkező nindzsa harcos, Psylock szerepében és persze feltűnik sok régi ismerős, köztük X-professzor és Magneto is.

Az is kiderült, hogy kik lesznek azok, akiket úgy hívnak majd, hogy az Apokalipszis Négy Lovasa. Kettő közülük a már említett Magneto és Psylock, míg a csapat másik fele Ciklonból és Angyalból áll majd. Előbbit Alexandra Shipp, utóbbit Ben Hardy alakítja majd.

A jófiúk oldalán játszik Bestia, Raven (vagyis Mystique), Higanyszál, valamint a fiatal Jean Grey, Küklopsz és Árnyék is. A csapat természetesen az ifjú X-professzor vezetésével próbálja megállítani a világ legerősebb mutánsát és csatlósait.

Az az X-Men: Apokalipszis 2016 májusában érkezik a mozikba.

július 23, 2015