Címke: AMC

  • Fear the Walking Dead 2. évad premierkritika

    Alapesetben semmi bajom a spin-off szériákkal. Ha azoknak van létjogosultsága, és egy érdekes világot bővítenek tovább, akkor igenis készüljenek mellékhajtások, hisz arra is volt már példa, hogy egy „kistesó” minőségileg túlszárnyalta még az anyasorozatot is (Zöld Íjász-Flash duó). Na, a Fear the Walking Dead pont nem esik bele ebbe a kategóriába. Nemcsak, hogy mindössze hat epizód alatt képes volt teljesen unalomba fulladni (pedig a kezdés jó volt), de ezen nyúlfarknyi idő alatt önnön relevanciáját is sztornózta. Hisz, bár időben korábban járunk ugyan, tematikáját tekintve a Fear echte az anyasorozat forgatókönyvével dolgozik, csak épp jellegtelen és/vagy idegesítő szereplőkkel tálalva azt.

    fearthewd1

    Ezt a vonalat a 2. évad szemrebbenés nélkül viszi tovább, a készítők pedig – nyomdafestéket épphogy tűrő szavakkal élve – még azzal is ön-tökönszúrást követtek el, hogy a szárazföldön is csak épphogy működő koncepciót a tengerre kontextualuzálták, így redukálva a nyitányt egy kvázi posztapokaliptikus valóságshow-vá, ahol mindenki azzal van elfoglalva, hogy mi a francot is csináljon. Victor Strand amúgy meglehetősen komfortos jachtja az első epizódban bizony a tömény unalom melegágya lett, ahol minden karakter csak lébecol, vagy épp drámaszakkörre képzeli magát, hogy meglegyen az elmaradhatatlan zsörtölődés. Salazar horgászik, Chris és Travis melodrámázik Liza „temetése” után (mert ugye ezt a szárazföldön nem lehetett elintézni), Madison elkezdett szívet növeszteni, ezzel teljesen karakter idegenné válva a teljes epizódra, leginkább mégis Nick az, aki nemigen tud mit kezdeni magával – remek megszemélyesítése az egész résznek. Ja, és persze ott van Alicia, akiről már most lerí, hogy a kompánia naivitás-katalizátora lesz, a The 100 Lexa-jaként némileg jobban a szívemhez nőtt Alycia Debnam-Carey. Előszeretettel társalog teljesen ismeretlen alakokkal, nagyon meg lennék lepve, hogy ha nem a vonal másik végén levő férfi és társai törnének borsot a főszereplők orra alá a későbbiekben. De nem csak ő vetemedik illogikus tettekre, Chris és Nick fürdőzése már-már komikus, ködfelhőben tengerbe ugrani valóban a legépeszűbb ötlet a kedélyek (meg a felhevült test) lehűtésére, mert az általában jól szokott elsülni ugye. Sebaj, legalább kapunk úszó zombikat, hogy felkavarják az állóvizet (sajnos csak szó szerint), mert ezen (plusz az amúgy egészen látványos kezdő snitten) kívül semmi nem történik a 40 percben, ami akár egy egységgel is megemelné a pulzust, ami szomorú, mert elviekben ez egy izgalmas sorozat kellene, hogy legyen. Kapunk cliffhangert természetesen (bár nem túl meghökkentőt), és egy rész alapján kár lenne leírni az immár 15 részes évadot, de egy premiernek illene felkeltenie az érdeklődést, a „Monster” viszont leginkább elaltatta azt.

    fearthewd2

    Nem kertelek, a Fear the Walking Dead második rajtja nem rossz, egyenesen borzalmas lett, annyira, hogy ha pontoznom kell, úgy 3 és 4 között mozogna. Szomorú, mert az AMC egy másik spin-offal, a Bette Call Saullal konkrétan precedenst teremtett műfaján belül, mert prequel jelleg ellenére is képes volt kilépni a Breaking Bad árnyékából, minőségét tekintve pedig el is éri azt. Nos, a Fear 2. évada egyelőre csak azt érte el, hogy még jobban várjuk az októbert, hogy kiderüljön, kit simogatott meg Negan azon a bizonyos utolsó képkockán. Mert, bár ott felháborodást váltott ki a záró jelenet, legalább elmondható, hogy elért valamit. Ez is, méghozzá egy kérdés megfoganását: Miért is nézem én ezt?

     

  • The Walking Dead – Ilyen volt az évad második fele

    Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

    Tavaly elég ambivalens módon vélekedtem a 6. évad első feléről, hisz maga a fél-szezon is az volt. Négy remek részt négy közepes, vagy még annál is rosszabb követett, a félig tele-félig üres pohár pedig egy sorozat esetében nem épp elismerendő. Kérdés volt, hogy félidő után javul e a helyzet, és az az igazság, hogy, bár a második menet is tartogat pár megkérdőjelezhető írói/rendezői döntést, a végeredmény így is remek, helyenként pedig bámulatos lett, olyan minőségbeli zuhanást pedig közel sem produkált a széria, mint pár hónappal ezelőtt.

    Már a kezdéssel szereztek egy hatalmas pirospontot a készítők, az ugyanis, hogy Jessie famíliáját testületileg megetették a járkálókkal, ami a lehető legjobb döntés volt. Érezhették ők is, hogy a család minden tagja szálka a rajongók szemében, nem is húzták sokáig az elhalálozásukat. Más kérdés, hogy az ominózus jelenetet a készítők valószínűleg drámainak szánták, a legtöbb néző viszont – köztük én is – kaján vigyorral az arcukon nézték végig a mészárlást. Persze rosszmájúság lenne, ha csak emiatt tartanám erősnek a nyitányt, a „No Way Out” alcímet viselő epizód ezen felül is remek. Végig pörög, látványos, a rész végi gyilok-montázs pedig a végletekig hatásvadász ugyan, de működik, és nem is reprezentálhatták volna jobban Rick jelmondatát, miszerint együtt mindenre képesek. Amire aztán Negan és kompániája csúnyán rácáfol ugye, de erről később.

    Az évad innentől a promo szlogen jegyében zajlik, tehát a világ kitárul, elindul a portyázás, hogy Alexandria felvirágozhasson, és ténylegesen otthont biztosítson a benne élők számára. A kiruccanások alatt csakhamar kiderül, hogy a település nem az egyetlen a környéken, létezik egy hely Hilltop néven, ahol van orvosi ellátás, állat és növénytermesztés, ellenben védelemnek híján vannak. A terv innentől pofonegyszerű és diplomatikus: Hilltop ellátmányt nyújt Rickéknek, akik cserébe fegyveres védelmet biztosítanak. Amire szükség is van, az évad első felében beharangozott Megmentők ugyanis hathatós belépővel jelzik, hogy olyan fenyegetést jelentenek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Legfőbb ellenlábasként pedig olyan moralizáló szálat hoznak a sorozatba, amely még akár jól is elsülhetett volna.

    twd1

    Hogy miért a feltételes mód? Rick, tudván, hogy csapata jószerivel minden borzalmat átélt már, és ezáltal megerősödött az együtt töltött idő során, ígéretet tesz Hilltop fejének, hogy még az írmagját is kiírtja a Megmentőknek, ha cserébe létrejön a mindkét fél számára jövedelmező kollaboráció. Ezzel a döntéssel a készítők feldobták azt az erkölcsi dilemmát, hogy vajon a nézők hősöknek, vagy antihősöknek szurkolnak már oly sok éve, hisz Rick döntése, és a csapat egyetértése körülbelül ugyanolyan lelketlen szörnyekké redukálja a kommunát, mint amik ellen küzdenek. A labdát azért nem sikerült leütni, mert a Megmentőket már a kezdetektől annyira antipatikusnak ábrázolták, hogy igazából bármennyire is szenvtelen a csoport szisztematikus mészárlása a „Not Tomorrow Yet” című (ettől függetlenül pazar) részben, egy pillanatig sem érzi a néző, hogy Rickék ezzel bűnt követnének el. Holott ezt pár beállítással, színészvezetéssel azért próbálták érzékeltetni. Kihagyott ziccer, de nem égbekiáltó hiba: a lényeg kiderül, miszerint ebben a világban (meg amúgy sem) nem létezik kategorikus jó és rossz, csupán a túlélés számít, még ha ez az ember lelkébe is kerül előbb vagy utóbb.

    twd2

    Ami viszont nem jött össze makro-szinten, az „kicsiben” igen. A 13. rész egyrészt minden csatorna álma, hisz a pár helyszínnel és szereplővel operáló kamaradráma költségvetése egy normál epizód büdzséjének csupán a töredékébe kerülhetett, másrészt az évad csúcspontja is, annak ellenére, hogy a cselekményben nem történik érdemi előrelépés. A „The Same Boat” Carol és Maggie elrablását és túszul ejtését állítja középpontba, mely során a tettek nem, a lelki vívósás viszont annál nagyobb szerepet kap. Az eddig sziklaszilárd jellemű Carol csakhamar a jövőbeli énjét kezdi el látni egyik fogvatartójában, Paulaban, ez pedig elhozza felismerést: nem szeretne ilyenné válni. A részt a zseniális forgatókönyv mellett Melissa McBridge lehengerlő alakítása tesz emlékezetessé, minden rezdülésén látszik a saját magával folytatott belső harc, a változás akarata, melyet ez a beteg világ lehetetlenné tesz. „Survival of the fittest”, a gyengéknek nincs helye az új rendben, ahogy Carolnak sincs többé a csapatban, hisz tudja, elég egy gyenge láncszem (vagyis ő), és mindennek vége. Az ő története itt véget is érhetett volna, de nem voltak elég bátrak az alkotók, ezért is lett az utolsó két rész olyan, amilyen.

    twd3

    Ahogy Carol „gyengül”, úgy mások egyre erősebbek lesznek, Eugene és Denise „felnőtté” válására pedig egy egész epizódot szentetek a készítők, hogy aztán előbbit az elismerés, utóbbit pedig a halál várja. Nem volt szép húzás pont egy olyan karaktert megölni, aki épp erőre kap, ugyanakkor remekül érzékeltették, hogy néha már késő változtatni, a halál pedig nem válogat. Ugyanebben a részben pedig Daryl is szembesülni kényszerül előző baklövésével, azzal ugyanis, hogy puhány módon életben hagyta Dwightot az előző félévadban, az egész csapatot veszélybe sodorta, és zömét a Megmentők markába terelte.

    Az új karakterekkel a sorozat nem igazán tudott mit kezdeni, Hilltop lakossága egyelőre statiszta szerepben tiszteleg, egyedül Jézus az, aki valóban érdekes (na meg humoros), de az ő jelleme sincs nagyon kibontva – még. Rick és Michonne románca sok vizet nem zavar, túlzásba nem viszik, de nem is lenne értelme, hisz végig irreleváns marad a cselekmény szempontjából. Ahogy Glenn-Maggie, Abraham-Sasha párossal sem esnek át a ló túloldalára, láttatják, hogy végül mindenki képes a megállapodásra még ebben a kaotikus és kilátástalan világban is, de a romantikázást ügyesen háttérbe szorítják, így nem lesz zavaró. Ami viszont igen, hogy Carl karakterét nagyon a periférián mozgatják az epizódok alatt, furcsa, hogy pont akkor kezdik el hanyagolni, mikor végre kompetens, és egyáltalán nem idegesítő részét képezhetné a csapatnak, sérülése ide vagy oda.

    twd4

    És akkor a finálé. Sokat vacilláltam, hogy szenteljek e külön bekezdést a zárásnak, de mivel óriási visszhangja volt az ominózus résznek úgy döntöttem, megérdemel egy külön bekezdést. Az utolsó képsorok lecsengése után konkrétan felrobbant az internet, felháborodott rajongók emelték fel hangjukat (billentyűzetüket). Az IMDb-n jelenleg 5,6 ponton áll az epizód, és ez még valószínűleg csökkenni is fog, sosem látott mélypontot hozva ezzel a sorozat történetében. De miért is? Haladjunk sorrendben.

    A pneultimate epizód fellőtte az alapszituációt: Daryl elindult befejezni, amit elkezdett (likvidálni Dwightot), Morgan és Rick felkerekedett, hogy megkeresse a mindent és mindenkit hátrahagyó Carolt, Maggie pedig rosszul lett, orvos pedig csak Hilltopban van, odáig meg el is kéne jutni ugyebár. Kifejezetten darabos rész lett a 15., és egy olyan irányba mutattak a történések, ami könnyen egy bagatell és kiszámítható végkifejlethez vezethetett volna, nevezetesen, hogy a Megmentők lerohanják a szinte védelem nélkül maradt Alexandriát. És hál’ Istennek, hogy nem így lett, mert az évadzáró így egyáltalán nem lett rossz (pláne nem annyira, mint azt az internet népe hangoztatja), csupán fókuszvesztett és gyáva.

    Fókuszvesztett azért, mert Carol szála egész egyszerűen teljesen megtöri Rickék történetének ritmusát, holott akár ki is hagyhatták volna. Ha csak a következő évadban folytatják a nő történetét, máris jobb lett volna a helyzet, de az alkotók úgy gondolták, hogy inkább a (amúgy teljesen indokolatlan hosszúságú) 64 percbe tuszkolják bele Morgan és Carol sztoriját, így kevesebb játékidőt hagyva Rickéknek, ami viszont sokkal fontosabb a jövő szempontjából. Az, hogy a Megmentők minden egyes Hilltopba vezető utat pikk-pakk lezárnak kissé hihetetlen ugyan, de remekül szemlélteti, hogy Rick mennyire elszámolta magát azzal a kijelentéssel, miszerint a világ az övék. Kilátástalan helyzetükből az eddigi legidegesítőbb karakter, Eugene kínál kiutat, érzelmes (már-már szívszorító) búcsúja pedig nagyon betalál, kár, hogy az írók gyávák voltak végig is vinni az elköszönést, mint ahogy gyávák voltak a cliffhangert illetően is. Ugyanakkor, ha a záró másodperceket nem számoljuk, az utolsó 10 perc eszméletlenül feszült és remekbeszabott lett, olyan, amely alatt a néző együtt izgul a szereplőkkel, miközben még levegőt venni is elfelejt. Negan (akit csípőből hoz zseniálisan Jeffrey Dean Morgan) jött, látott, és mindenkit letaglózott. Beugrója akár egy rocksztáré (teatralitásból csillagos ötös a beköszönés, és ezt most nem negatív értelemben mondom), szónoklata folytán pedig joggal fagy meg a szereplők ereiben a vér, Rick arcára hosszú idő után valós félelem ül ki, Andrew Lincoln színészi alakítása pedig teljesen hihetővé is tesz azt. Az eddig minden akadályon átgázoló csapat pillanatok alatt kerül kispadra, ezzel bizonyítva, hogy mennyire rossz tanácsadó tud lenni a túlzott magabiztosság.

    És akkor miért is háborodott fel nagyjából mindenki? A már említett utolsó pár másodperc iskolapéldája annak, hogy ne csináljon valaki cliffhangert, A szubjektív nézőpontból láttatott ütlegelés ugyanis mindent sugall, csak épp bátor lépést nem. A készítők nem lesznek annyira bevállalósak, hogy egy kulcsszereplőt vonjanak ki a forgalomból, ha pedig jövőre kiderül, hogy Aaronra esett a „Fuss”, na, abból lesz az igazi felháborodás. Sokkal ésszerűbb lett volna megmutatni, ki lett a kiszámoló vesztese, de az ésszerűséget – immáron sokadjára – beáldozták a hatásvadászatnak, ezt a betegséget úgy látszik, már soha nem növi ki a Walking Dead. Jogos tehát a gyűlöletcunami, ugyanakkor ezért lehúzni egy amúgy korrekt epizódot kicsinyesség.

    twd5

    Lezárás ide vagy oda, az évad második fele fényévekkel jobb lett, mint az előző, nem volt ellaposodás (kivéve a 15. rész), jó arányban osztották el a drámát és az akciót, hagyva némi helyet a karakterizálásnak (ami az utolsó részben azért kissé erőltetettnek hatott). Negan már most a széria legerősebb antagonistájának tekinthető, ilyen beugrója még a Kormányzónak sem volt anno, rajta tehát biztos nem múlik a 7. évad minősége. A készítők kurázsiján viszont igen, sokkal tökösebbnek kell lenniük a jövőben, nem kell Trónok Harca szintű karaktergyilkosság, de igenis merjenek kiírni pár fontosabb szereplőt, hisz ha valami, hát az emberi élet nagyon képlékeny a Walking Dead világában. Statiszta már hullott elég, ideje, hogy a nézők a valódi főszereplőkért aggódhassanak, volt már rá példa, és legyen is. A kijelölt irány jó, már csak némi vér kell a pucába!

  • The Walking Dead 6. évad premierkritika

    Volt mit helyrehoznia az AMC-nek legsikeresebb sorozatával kapcsolatban. A Walking Dead 5. évada, különösen annak második fele finoman szólva sem volt olyan erős, mint a valóban zseniális és újszerű 4. etap, a lezárás pedig minden jó momentuma ellenére is csalódás volt, ezt pedig csak azon elvakult rajongók nem vették észre, akik nem látták a fától az erdőt (itt most a 9.4-es imdb értékelésre gondolok, ami költői túlzásnak is vicc). Ezen a tendencián változtathattak volna a csatornánál a széria nemrég véget ért spin-offjával, de a Fear the Walking Dead is csak első ránézésre volt ígéretes, ahogy jöttek az újabb részek, úgy lett egyre világosabb, hogy kár volt felszállni a hype-vonatra. Rick Grimes kompániájára volt szükség ahhoz, hogy ismét helyreálljon a világ rendje: a premier legalább annyira volt grandiózus, mint amennyire ígéretes és jövőbemutató.

    Annak ecsetelésétől most elegánsan eltekintenék, hogy a csatorna a gigászi zombitömeggel mennyire akart rákontrázni a Trónok Harca „Hardhome” epizódjának epikus csatajelenetére, de nem is ez a lényeg, a Walking Dead már az első snittel megadja azt, amit a spin-offnak kellett volna: tömeget. És ezt most nem idézőjelesen kell érteni a „First time again” járkálók ezreit vonultatja fel rögtön egy nagytotál keretein belül, és bár a CGI azért kilóg néha, a látvány így is leírhatatlan, főleg, hogy mostanság eléggé perifériára kerültek a címadó élőhalottak. Aztán, mikor épp körberajzolódna fejünk fölött a kérdőjel, hogy most mi is történik pontosan, az intro után flashback jelenet fogadja a nézőt. Két idősíkkal kezd tehát a Walking Dead, a múltbéli részeket pedig stílusosan fekete-fehér szűrővel látták el, á la Memento. A felesleges művészkedésbe már egyszer beletört a készítők bicskája, de itt most semmi baj nem volt a monokróm képkockákkal, már azon kívül, hogy amúgy teljességgel irreleváns megoldás a narratíva szempontjából, mert a lényeg színesben is átjött volna: az egyik szál maga a Rick által gondosan eltervezett akció (elcsalni az élőhalott tömeget Alexandria közeléből), a másik pedig ennek előkészülete (ki mit és mikor csinál).

    twd1

    Probléma viszont, hogy a két szál sebességben nagyon elüt egymástól, ettől pedig kissé ütemtelen lesz az epizód, nem zavaróan, de azért észrevehetően. A múltbéli szál reprezentálja, hogy az Alexandria falai közt élők mennyire nem voltak tisztában az őket körülvevő világgal (döbbenetük már-már hiteltelen volt, hisz azért csak tudták, hogy odakint minden, ami mozog, az agyukra pályázik). Hamar kiderül továbbá az is, hogy Deanna Monroe már csak titulusában a közösség irányítója, a valódi vezető Rick, aki múlt évadbeli tetteivel bizonyította, hogy a túléléshez az ő, valamit társai kompetenciája szükséges, pláne, hogy ilyen veszélyes fenyegetéssel kell szembenézniük. Ez a hierarchikus felfordulás persze zsörtölődésekhez vezet a kommunán belül, az ellenszenv hangadója Carter, aki látványosan próbálja szabotálni az új jövevények beilleszkedését (khm, hatalomátvételét), természetesen sikertelenül. Mint mondtam, a tervezgetős szál kimondottan lassú mederben folyik, de ettől még jó lett karakterizálás szempontjából, és tartalmaz egy nagyon fontos momentumot: a megbocsátást. Szinte az összes fajsúlyosabb nézeteltérés megoldásra kerül, Glenn képes túllépni azon, hogy Nicolas meg akarta ölni, Morgan elfogadja a tényt, hogy Rick személyisége drasztikus változásokon esett át legutóbbi találkozásuk óta, és Gabriel atyát sem akarják felkoncolni árulása miatt. Ami komoly negatívum, hogy bár az epizód több mint egy óra hosszúságúra nyúlik, sok fontos karakter így is alig kap pár percet a képernyőn, Carol, Maggie vagy épp Carl szinte csak statisztaként vannak jelen, pedig lett volna helyük, és talán a dinamikán is dobott volna plusz pár szereplő.

    twd2

    Maga az akció viszont parádés kivitelezésben elevenedik meg. A járkálók tömege az alig maroknyi túlélővel szemben félelmetes látvány, pláne, hogy maximum egy alumíniumlap választja el őket, néha még az sem. A terv kivitelezése, az akció koordinálása mind remekül érzékeltetik, hogy Ricknek kell vezetőnek lenni. Mint karakter ugyan – számomra legalábbis – eléggé antipatikus, de karizmája, és a részben betöltött szerepe újra bizonyítja: ő a sorozat valódi főszereplője, hiába van marginális helyzetben egy-egy epizód során, hiába érződik sokszor, hogy Daryl talán alkalmasabb vezér lenne, ő az, aki a kulcsmomentumokban dönt, és oldja fel, vagy épp indítja el a konfliktusokat. Már-már csalódást keltő, mikor a vérgőzös pillanatokat és feszült jeleneteket szinte percenként szakítják meg az unalmasabb flashbackek, de a narratív szerkezet miatt ezen könnyedén túl lehet lépni, a csúcspontot pedig már közjáték nélkül élvezhetjük, hogy aztán jöjjön a cliffhanger, melyre azért jó előre számítani lehet, így, bár gyomrosként senkit nem fog érni, rengeteg kérdést felvet a folytatást illetően.

    tvd3

    És szívből remélem, hogy ezen kérdésekre izgalmas, a tavalyinál kevesebb időhúzással operáló részekben kapunk majd választ. A kezdés (és ez hál’ Istennek tendencia az idei évadoknál) ígéretes, nemcsak drámai és feszes, de az AMC végre újra meg merte mutatni, hogy látvány és „nagyság” terén sem kell szégyenkezniük, tudnak többet annál, minthogy sétáltassák a szereplőket a vadonban (na jó, végső soron most is ez történik, de sokkalta izgalmasabb kivitelben), és néha betereljenek a képkivágatba pár élőhalottat. Lehet ezt így is, mindössze akarni kell. Akarják hát a későbbiekben is.

     

  • Fear the Walking Dead évadkritika

    Mikor először röppentek fel a pletykák egy esetleges Walking Dead spin-off-al kapcsolatban, egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: Minek? Egyrészt a popkultúra így is tobzódik már az élőhalottakban, másrészt én személy szerint 5 évad után is azt vallom, hogy a WD-t imádók milliói erősen túlértékelik a sorozatot. Remek széria, ez vitathatatlan, de ha egy kicsit a rózsaszín köd mögé kukkantunk, láthatjuk, hogy bizony minden remek évadra (első és negyedik) jut legalább egy gyenge vagy közepes (második, ötödik) etap is, ezt pedig egy ilyen kultusszal bíró sorozat nemigen engedhetné meg magának, azt meg pláne nem, hogy egy-egy szezon fele erdőben való céltalan bóklászással teljen, a költségek csökkentése miatt. Épp ezért örültem nagyon, mikor kiderült, hogy a mellékág azt az időintervallumot tárja elénk, amikor az utcán kóborló halottak látványa még nem volt evidens, és az eliminálásuk sem számított rutin elfoglaltságnak. A kezdetekhez repít vissza a Fear the Walking Dead, csak sajnos nem úgy, ahogy azt a legtöbb rajongó várta.

    fear-the-walking-dead-1

    Pedig Los Angeles, mint helyszín akár tökéletes választás is lehetett volna, hisz mi reprezentálhatná hatásosabban az apokalipszist, mint annak a látványa, hogy egy többmilliós metropolisz kényszerül térdre a gyilkos kórság miatt. Nos, semmi, sajnos azonban ezzel a lehetőséggel egyáltalán nem éltek a készítők, de erről később. A történet középpontjában egy tanár, Travis Manawa (Cliff Curtis), valamint családja áll, pontosabban két családja, mert az ex-feleség is központi szerephez jut, fiával, Chris Manawa-val (Lorenzo James Henrie) együtt. A családi viszályokat hál’ Istennek nem erőlteti a széria, van ugyan némi zsörtölődés a két nő között, de épp csak annyi, hogy az ember ne érezze magát Barátok közt szituációban. Pedig az újdonsült barátnő, Madison Clark (Kim Dickens) két gyermeke nem épp mintapélda, Alicia (Alycia Debnam-Carey) ugyan csak hőzöngő tinikorszakát éli, a fiú, Nick (Frank Dillane) viszont keményen drogozik, ebből – értelemszerűen – lesznek gondok bőven. A pilot vele kezd, egy át-anyagozott este után delíriumos álmából felkelve arra eszmél, hogy a lány, akivel pár órája még bőszen szúrták a szert, most épp az ő húsára pályázik, holott már felkoncolt pár szerencsétlent.

    A Fear – nagyon helyesen – nem foglalkozik az okokkal, hogy miért és mi miatt tört ki a járvány, egyből belecsap a lecsóba, és teszi ezt a lehető leghatásosabb módon. Az első két rész nagyon jól megfogja azt a hangulatot, amit az egész évadnak kellett volna. A pánikot, az ismeretlentől való félelmet, tehát a cím FEAR részét. Azt, ahogy a család (és úgy en bloc mindenki) ráeszmél a helyzet súlyosságára, ahogy a pánik kitör az utcákon, a rendvédelmi szervek tehetetlenségét, tehát egy jól működő rendszer teljes összeomlását. Az újraegyesült család, a fodrászüzletükben ideiglenes menedéket adó Salazar famíliával együtt elhatározza, hogy keletre, a sivatag felé veszik az irányt, mondván ott csak nem lehet ilyen rossz a helyzet. De előtte még visszamennek a házba pár dologért, hogy az évad addigi jól felépített íve pillanatok alatt hulljon szét…

    AMC_FEAR_S1_101_TAS-800x450

    A harmadik rész eléggé teátrálisra sikeredett befejezésében ugyanis megérkezik a katonaság, az évad második fele pedig konkrét rebootnak is betudható. Több mint egy hét telik el a milícia érkezése óta, Travisék lakónegyedét kordonnal zárják körbe, és látszólag mindent kézben tartanak. Nos, ekkor üti fel a fejét az időhúzás, a hiteltelenség, valamint a fókuszvesztettség, egyszóval minden, ami miatt csalódás lett a Fear the Walking Dead első évada. De csak sorjában!

    Az, hogy a játékidő nagy része ebben az izolált, fertőzöttektől mentes térben játszódik egyet jelent azzal, hogy konkrétan alig találkozni zombival a maradék részekben. Pont az veszett tehát el a sorozatból, amiről szólnia kellett volna: miképp viszonyulnak a még életben maradottak a halál ezen új formájához, és hogyan szoknak hozzá fokozatosan az új világhoz, melyben ők prédák csupán. Ehelyett kapunk jó nagy adag tétlenséget, össze-vissza futkozást, a sztereotípiák miatt teljesen felesleges karakterizálást, és egy olyan katonaság-képet, melynek barbarizmusa konkrétan nagyobb veszélyt jelent az emberekre, mint a tényleges fenyegetés.  Szerintem mindent elmondok azzal, hogy a pusztán hat részes évadba is sikerült filler epizódot csempészni, ez pedig még dupla hosszúság mellett is olcsó húzás lett volna. Amikor pedig a kamera végre elhagyja a biztonságos közeget, akkor jön csak az igazi szemöldökráncolás: Los Angeles teljességgel üres. A készítők le akarták nyomni a nézők torkán, hogy a mindenható katonáknak sikerült cirka két hét alatt úgy kiüríteni az angyalok városát, hogy még elvétve is csak ritkán látni egy-egy járkálót, hordákra pedig ne is számítson senki. Ilyen egész egyszerűen nincs, ha csak a fél állományt sikerül kiiktatni (és az esély erre is vajmi kevés lenne), akkor is élőholtak tömegének kellene az utakat rónia, persze apokaliptikus látvány, ahogy az újságot fújja a szél az üres utcán, csak épp senki nem veszi be. Szomorú látni, hogy az AMC az anyasorozat mellett itt is spórolni szeretne, pedig 17 milliós nézőszám fölötti nyitánnyal azért annyira nem kellene aggódniuk az anyagiak miatt.

    Ami viszont a legnagyobb negatívum, hogy a Fear a „túl”-ok sorozata lett, a szó legrosszabb értelmében: Trevis, a családfő túl totoja (bár a maga inkompetenciájával is sokkal szimpatikusabb karakter, mint Rick Grimes az utóbbi évadokban), Madison, a feleség túl rideg, Salazar, a volt katona túl radikális, a katonaság pedig túl badass. Pofátlanul archetipizál a Fear the Walking Dead, ez pedig az alapszéria árnyalt jellemei után óriási csalódás. Valódi személyisége egyetlen karakternek van, de a kőgazdag Victor Strand (Colman Domingo) karakterét csak az utolsó két részbe tudták belesuvasztani, így ez sem vigasz a többiek sekélyességére.

    fear-the-walking-dead-Nick

    Az évadzáró azért igyekszik helyrehozni a hibákat, de a lezárás így is inkább lett korrekt, mintsem kiemelkedő. Az eddig kispadon ülő élőhalottak százával özönlenek, láthatjuk, ahogy a fegyverek már kevesek lesznek a katasztrófa elhárításában, van ugyan pár hatásvadász és jó előre kiszámítható pillanat, de a nagyja még ezeknek is működik. A lezárás már-már igazi Walking Dead pillanatnak is betudható, ez csupán annak függvénye, hogy ki mennyire szimpatizál a karakterekkel. A látvány a helyén van, a városról készült nagytotálok betalálnak (de csak vizuális értelemben), a maszkmesterek is újfent remekelnek – bár tudásukat a kevés járkáló miatt annyira nem tudták megcsillogtatni -, a zene jól illik az egyes jelenetekhez, de a teljes hosszúságú intro-t nagyon hiányoltam. A színészekkel sincs különösebb gond, Frank Dillane játéka különösen tetszett, kár, hogy a végére nagyon mellőzték a képernyőről.

    A baj itt pont a lényeggel van. Az ígéretes kezdet után a lehető legrosszabb irányba ment el a Fear the Walking Dead, egyáltalán nem arról szólt, amiről kellett volna, és ezt csak tovább rontotta a karakterek semlegessége, valamint a sok unalmas momentum is. Az AMC jelmondata („something more”) ezúttal nagyon nem érvényesült, Robert Kirkman és Dave Erickson még a házi feladatot sem végezte el maradéktalanul, nemhogy adott volna valamit pluszba. Nagy kár, mert a spin-off megfelelő fókusszal gond nélkül kiléphetett volna a Walking Dead árnyékából (pláne, hogy a tavalyi évaddal nem rakta túl magasra a lécet), de ez sajnos nem történt meg. Talán majd jövőre…