Kiadásának 50. évfordulóját ünnepli idén Arthur C. Clarke klasszikus sci-fi regénye, a 2001: Űrodisszeia.
A történet akkor íródott, amikor a Holdra szállás még csak álom volt, majd még a megjelenés évében, 1968-ban meg is filmesítették. Az eredeti mű még ötven év távlatából is meghatározó darabja a sci-fi irodalomnak, a filmes változat pedig szintén kultuszdarabbá vált, hiszen azóta számos más filmben is feltűntek az egyes jelenetei.
Az újonnan felfedezett fekete monolit jeleket küld a Szaturnusz irányába, minek következtében az emberek egy expedíciót indítanak naprendszerünk mélyébe, annak reményében, hogy talán idegen intelligenciával léphetünk kapcsolatba. Mielőtt azonban eljutnának a célig, katasztrófa éri a legénységet…
Briliáns, kötelező és profetikus Arthur C. Clarke időtlen regénye, amely azzal a mindig aktuális témával foglalkozik, hogy hol is a helye az emberiségnek a világban.
Az írót már számos befolyásos újság, magazin dicsérte:
A Guardian a science fiction királyának nevezte. A New York Times azt írta, Arthur C. Clarke egy fantasztikusan jól tájékozott ember, ami a fizikát és a csillagászatot illeti, ráadásul az egyik legelképesztőbb képzelettel van megáldva, ami valaha is nyomdapapírra került. A New Yorker a science fiction kolosszusának nevezte az írót, a Time Magazin pedig a káprázatos jelzővel illette.
Kevés olyan ikonikus tárgy van a science-fiction történetében, mint a HAL-9000-es számítógép, Arthur C. Clarke zseniális regényében. A 2001 Űrodüsszeia filmváltozatában Stanley Kubrick kultuszt varázsolt egyetlen pirosan világító lámpa köré.
Master Replicas Group nevű cég piacra dobta az 1:6 méretarányú HAL 9000 USB meghajtót. A replika egy kulcstartóval érkezik, amelyről levehető. A legszebb az egészben, ha rácsatlakoztatjuk a számítógépre, a vörös szem világítani kezd.
Kétféle modellben érhető el: egy 25 dolláros, 16 GB-os meghajtó, és egy 65 dolláros, sorszámozott, korlátozott darabszámú (1000 darab) 32 GB-os verzió.
Ez természetesen többszöröse egy hasonló kapacitású háttértárnak, de ugyebár ezt senki sem a gigabájtok miatt veszi meg.
Senkinek se kell bemutatni, sem pedig elmagyarázni a2001. Űrodüsszeia fontosságát. A film 50 éves megléte alatt kultfilmmé vált, a science fiction filmek egyik kiemelkedő alkotásává – végtelenségig lehetne sorolni azokat a címeket, amelyeket kiérdemelt magának. Mi magunk is többször merengtünk a 2001 fölött – legyen szó a filmről vagy a regényről -, és mindig kiderül, számos körbejárható aspektusa van. A mostani bejegyzés azonban nem egy újabb agyalásra hív titeket, hanem egy kis esztétikai utazásra. A 2010. Második űrodüsszeia újrakiadását várva összeszedtünk néhány alternatív filmplakátot a 2001-hez, egy másik posztban pedig a 2010-hez is fogunk. A teljesen szubjektív szempontok (mi tetszik) alapján kiválasztott képek azontúl, hogy kreatív és különleges munkák, azt is megmutatják, mennyiféleképpen értelmezhető Stanley Kubrick filmje.
„Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.” – szól Oscar Wilde jól ismert mondása, sci-fi fogyasztóként pedig többszörösen igaznak érezhetjük a kijelentést. Mostanában szokás azt mondani, hogy egy valóra vált science fiction történetben élünk, a technológia majdnem utolérte a fantasztikum íróinak merész álmait. Egyik talán leginkább kézzelfogható jelenség, ami igazzá teszi a fenti kijelentést az a mesterséges intelligencia. Honnan hova jutottak az ember által épített gépek? Ezúttal nem a tudomány felől közelítenénk a MI-khez, hanem az irodalom szemszögén keresztül vizsgálnánk meg őket, hisz ha jobban belegondolunk minden itt kezdődött.
[the_ad_placement id=”poszt-szovegebe”]
Mit nevezünk mesterséges intelligenciának?
Habár a science fiction filmekben és könyvekben a MI-k legtöbbször emberformájú robotokként jelennek meg, a valóságban a mesterséges intelligenciák kapcsán kicsit másra kell gondolnunk. Ma MI-nek számít a Google által használt algoritmus, az IBM Watson nevű robotja, és jópár az automata fegyver is; röviden nagyon sok minden. A szaknyelv weak AI-nek, avagy gyenge MI-knek nevezi ezeket, mivel leginkább olyan tevékenységek ellátásra használjuk őket, amelyekhez korábban emberi beavatkozásra volt szükség. Az algroritmusnál maradva egy MI az előzetesen látogatott honlapok vagy kereséseink alapján ajánl nekünk különböző tartalmakat, vagy érdeklődésünkhöz igazítja a különböző oldalakon elhelyezett hirdetéseket. Természetesen a tudomány célja továbblépni a gyenge MI-ken, megalkotni a strong/general AI-t, vagyis az önálló gondolkodásra képes entitást, ha úgy tetszik, gondolkodó robotot. Habár fejlődésünk során még nem jutottunk el erre a szintre, maga az ötlet már számos probléma, gondolatkísérlet és vita alapját képezi.
A science fiction előtt
Elsőre talán bizarr kijelentésnek tűnhet, de a mesterséges intelligenciák már az ókori mitológiákban is jelen voltak. Pontosítva a kijelentést: maga az ötlet, hogy az ember életre kelt egy élettelen tárgyat a mitológiai időkig vezethető vissza. A MI-kkel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett mítosz Héphaisztosz arany „robotja”, Talos, vagy Pügmalion Galateája. Nemcsak a görög, hanem más kultúrákban is felfedezhető a mesterségesen létrehozott szolgáló motívuma: a zsidó kulturkörben ott van Júda Röw ben Becalél góleme, a középkori Európában pedig egyfajta városi legendaként élt Dzsábir ibn Hajján takwin nevű teremtménye.
Az emberi kéz alkotta lények a szépirodalomba is utat találtak. A leghíresebb példa Mary ShelleyFrankeinstein című gótikus regénye. A későbbi robotokkal vagy MI-kkel foglalkozó sci-fikről Shelley klasszikusa nélkül nem is lehet beszélni. Számos regény és novella ugyanis a teremtő és teremtmény közötti konfliktust – amit Isaac Asimov a „Az eltűnt robot”-ban Frankestein komplexusnak nevez – dolgozza fel. Már Shelley történetében ott van a feldolgozhatatlan, a létezés értelmének hiánya, és az abból fakadó magány és kétségbeesés: a mesterségesen létrehozott lény dilemmájában senki sem osztozik. Ezek későbbi sci-fikben is megjelennek, mint például Harlan Ellison „I have No Mouth, and I must scream” novellájában. Viszont a 20. század eleji művek kapcsán egy másik motívumot fontosabb kiemelni a Frankensteinből: a teremtmény teremtője ellen fordul. Az első, mai értelembe vett robotokat szerepeltető műben, Karel Capek R.U.R. című drámájában az ember és a mesterséges teremtmények közötti viszony a lehető legrosszabb kimenetellel zárul: az örök munkára szánt robotok fellázadnak az emberek ellen.
Michael Whelan képe
A robotika törvényei
A gyilkos és lázadó robotok és egyéb mesterséges lények hosszú ideig népszerű figurák maradtak a science fictionben annak ellenére, hogy a korai ponyva korszaknak is nevezett 20. század elején íródott művekben a robotok (ekkor még nem használják a mesterséges intelligencia kifejezést) kétes természetű elemeknek számítottak. Megjelennek olyan szolgáló robotok, mint a robotnővér David H. Keller „The Psychophonic Nurse” című történetében, de az emberiséget eltörölni, majd újraépíteni akaró (Harl Vincent: Rex), vagy az egyszerűen az emberrel szemben ellenséges robotok még mindig népszerűek. Azonban a 30-as évektől mintha megjelenni látszana a mesterséges teremtményeink iránti szimpátia. Első példák között lehet említeni Eando Binder „The Robot Aliens” írását, amiben a robotidegenek békés szándékkal érkeznek a Földre, de Binder ismertebb műve az „I, Robot” is pozitív színben tűnteti fel a gépeket. Hasonlóan barátságos, már-már emberi tulajdonságokkal felruházott egyedként jelenik meg a robot Lester del Rey Helen O’Loy című történetében, ahol a robot beleszeret alkotójába (némi párhuzamot érezni Galatea történetével, ahol az alkotó szeret bele művébe, a szoborba). A korábbi gonosz robot képpel teljesen Asimov szakít a robotika törvényeinek felállításával.
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.
Ezen törvények alapján cselekszenek a pozitron robotok a Robotuniverzumban. A híres szabályok először Asimov „Körbe-körbe” novellájában olvashatóak, de az első törvény már egy korábbi írásában, a „Te hazug!”-ban is megjelent. John W. Campbell szerkesztő állítása szerint hallgatólagosan már a „Robbie”-ban is jelen vannak az alapok. Mellesleg a törvényeket Campbellel hozták létre közösen 1940 decemberében. Ezzel Asimov feloldani látszott a korábban említett Frankenstein kompelexust (gyakorlatilag a robotok kaptak egy mesterséges erkölcsi határt, miszerint nem ölhetnek). Asimov a későbbiekben hozzáadott egy 0. törvényt is a már meglévőkhöz, amely kimondja, hogy a robotnak minden áron meg kell védenie az emberiséget, akár az első törvény megszegésének árán is.
Az újra lázadó robottól a a humorosig
1945 után a technológiai fejlődés ismét a negatív vízióknak adott táptalajt, ami a mesterségesen felépített lények és gépek esetében azt jelenti, hogy megint a negatív szerepben tűntek fel. Asimov 1947-ben megírta első sötét hangvételű robottörténetét, a „Az eltűnt robot”-ot, Jack Williamson a „With Folded Hands …” írásában pedig olyan robotok szerepelnek, akik túl komolyan veszik az emberiség védelmének feladatát, és bármi áron biztosítják saját létük biztonságát is. További példák is akadnak a robot és ember közötti konfliktus bemutatására. Ott van Philip K. Dick „Különvélemény”-je, A meztelen nap vagy az Acélbarlangok Asimovtól. A II. világháborút követő események ellenére is maradtak robotpárti sci-fi írók, mint Clifford D. Simak vagy Asimov, a „Az eltűnt robot” megírásának ellenére is.
A Hiroshimai események lecsengése, nagyjából az 50-es évek után ismét szemléletváltás következett be a robotok ábrázolásában. Háttérbe szorult a gyilkológép és előtérbe kerültek a humoros vagy szelíden ironizáló gépek. Számtalan novella vagy regény juthat itt eszünkbe. Ott vannak Robert Sheckley sötét komédiái, mint a „Űrmadár” (1953), „The Battle” (1954) vagy a „Tranai” (1955). Kevésbé fekete vagy keserű humor jellemző például Harry Harrison War with the Robots történetére vagy Brain W. Aldiss „De ki pótolhat egy embert?” című írására. Egy érdekes paródiát meg kell itt említeni, még pedig Terry Pratchett-től a The Dark Side of the Sun (1976)-t, amiben a robotika törvényeit fordítja ki. És természetesen a humoros robotok sorából nem hagyhatjuk ki Douglas Adams ötrészes trilógiáját, a Galaxis útikalauz stopposokat (1979) és ikonikussá vált Marvint, a paranoid androidot.
A első mesterséges intelligenciák és az érző MI-k
A gondolkodó robot ötlete már az ’50-es években felmerült: Alan Turing mondta, hogy a jövőben majd számítógépek segítségével fogunk együtt dolgozni. Kortársai azonban nem vették komolyan Turing vízióit, és a gondolkodó robot egy időre feledésbe merült. Marvin Minsky vette fel a Turing által megkezdett kutatások fonalát, és megalapította a Massachusettsi egyetemen az első MI laboratóriumt 1959-ben. Minksy tevékenysége sci-fi szempontjából is kiemelendő, hiszen nagyban őneki köszönhetjük a 2001 – Űrodüsszeiából jól ismert HAL 9000-t. Stanley Kubrick a tudóssal konzultált, hogy minél élethűbben – már amennyire ez lehetséges volt az akkori MI-kkel kapcsolatos tudással – ábrázolhassák az űrhajósokat fenyegető gépet.
Magát a mesterséges intelligencia kifejezést először az 1970-es években használták, „a science fiction köztudatba” is ekkor került be, habár korábbi művekből ismert robotok egyrészét is tekinthetjük MI-nek. Ahogy arra korábban is utaltam, a sci-fiben rengeteg MI-t különböztetünk meg, a lázadótól egészen az egész társadalmat igazgató gigaelmékig. Azonban a korábban említett Harlan Ellison novellában az író egy fontos szempontot hozott be a MI-k ábrázolásába: lehetnek emberi érzéseik. A történetben szereplő MI nem rendszerhiba vagy más gonosz szándék által vezérelve támad az emberekre, sokkal inkább belső vívódását (miért építették meg?) fejezi ki. Ellison ezzel arra világít rá, hogy egy mesterségesen felépített, majd fejlődésnek induló intelligencia öntudattal rendelkező gondolkodó lény, aki az emberhez hasonló egzisztenciális problémákkal kerülhet szembe. Felmerülhet a kérdés, hogy ilyen esetben egyáltalán mi a különbség ember és MI között? Jártas sci-fi olvasóknak rögtön beugorhat Philip K. Dick klasszikusa, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, amiben a menekülő replikánsokban hasonló kérdés fogalmazódik meg, elég a filmadaptációból felidéznünk Batty monológját. Gyakori megkülönböztető faktorként az erkölcsöt szokták említeni. Erre jó példa Murray Leinster „A Logic Named Joe” írása, ami bemutatja, hogy a MI van olyan intelligens, mint egy ember, sőt túl is szárnyal minket, de erkölcsileg képzetlen. Ted Chiang a „The Lifecycle of Software Objects”-ben felveti, hogy ahhoz, hogy elkerüljük a MI-k lázadását vagy sérülését tanítanunk kell őket, úgy, mint saját gyermekeink volnának.
Hol tartunk most? Mint az irodalom legtöbb területén, úgy a science fictionben is érezni, hogy szinte mindent megírtak már előttünk, és bizony elég nehéz igazán újat alkotni. MI terén is hasonló a helyzet: a 20-as években gyakori lázadóktól egészen a barátságos vagy humoros androidokig mindennel találkozhatunk a kortárs szerzők műveiben. Azonban két dolog mindenképpen érdekes lehet a ma élő szerzők műveiben. Egyik az olyan MI-k, akik az internethez hasonló vagy annál sokkal nagyobb és bonyolultabb kapcsolatokat építenek ki, ezzel pedig képesek bármit elérni. Gondoljunk csak William Gibson Neurománcára, ahol a Neuromancer képes tudatokat másolni és programként futtatni, és ezzel lehetővé téva, hogy azok személyiségekként fejlődjenek. Mellette pedig ott van testvére, Wintermute, aki szeretne egyesülni Neuromancerrel, hogy együtt szuperintelligenciává válhassanak. Érdekes, hogy Neuromancer nem osztja testvére vágyát, ugyanis úgy gondolja, ha belemenne az egyesülésbe, megszűnne a személyisége. Mennyire emberi is vonás is ez. Gibson MI-je ezen tulajdonságával a fent említett érzőkhöz is kapcsolódik. Ha nem is ilyen formában, de a séma későbbi sci-fikben is megjelenik, például a Fagyott égbolt kutató AI-je is ilyen, ami Alexis Vonderach barátját lemásolva működik tovább.
Természetesen nem törvényszerű, de az önmagukat építő mesterséges intelligenciák megjelenhetnek társadalmat igazgató szerepben is, vagy nagyobb rendszerek működtetéséért felelősek. Példa számtalan van, mindent nem is lehet, vagy csak nehezen lehet felsorolni, de hozhatunk egy nem feltétlen sci-fis példát is: a weird irodalom rajongóinak eszükbe juthat China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás regényéből a város szemetéből született MI, a Construct Council, aki szinte bármit képes elérni kapcsolatain keresztül. Hasonló kiterjedési rendszerrel működik Neal Stephenson Snow Crashjában a Könyvtáros is.
A kvázi beszélő számítógépekként elképzelt MI-ken túl érdekesek még azok, akik konkrét társadalmakat irányítanak. A koncepció nem feltétlen csak a kortárs sci-fiben jelenik meg, elég csak visszagondolni Ian M. Banks Kultúra-sorozatában szereplő érző MI-kre, sőt, Dan Simmons Hyperionjában egy konkrét mesterséges intelligenciákból álló társadalom jelenik meg a TechnoCore-on keresztül. Az aktívan alkotó szerzők közül érdekes Elisabeth Bear Carnival (2004) című regénye, ahol az irányítóknak (governor) nevezett gépek szigorú körülmények között tartják az emberiséget. Szabályozzák az energia felhasználást, kordában tartják a népesség számát, utóbbi érdekében egy „assessmentnek” nevezett eszközt is felhasználnak, amivel embereket ölhetnek. Bear a Carnivalban a korábbi robot és MI elképzeléseket vegyíti és alkotja meg újszerű negatív vízióját. Itt jegyezzük is meg: ez a másik érdekes pont a kortárs sci-fiben megjelenő mesterséges intelligenciáknál; a vegyítés, mixelés, a korábbi sémák logikus vagy épp szokatlan fúziója. Bear könyve mellett még megemlíthetjük itt Dennis T. Taylor MI, Bob-ját, ahol a governorokhoz hasonlóan a Bobokban is több korábbról jól ismert MI-fajták fedezhetőek fel. A Mark Wattneyhoz hasonló, science fiction rajongással kevert laza stílus egyértelműen a humoros gépeket idézi, az emberi személyiség, mint a MI alapja pedig egy itt ugyan nem tárgyalt, de szintén fontos tematikát hív elő, az ember és a gép egyesülését.
Nagy vonalakban ilyen robotokkal és MI-kkel találkozhatunk kedvenc zsánerünkben. A kép természetesen nem teljes, számtalan más példát lehetne még említeni, de ahhoz elég, hogy lássuk, miket gondolnak íróink. Ennél izgalmasabb kérdés, hogy a jövőben mi valósul meg mindebből.
A mozikban már két hete bárki megszemlélheti a Bear Gryllst megszégyenítő túlélőtechnikával megáldott Matt Damont, amint rendelkezésére álló milliárdos felszereléséből életmentő kunyhót és mentőcsónakot ácsol magának – a Marson. Tudom, nyilván ez a dolgok végletekig leegyszerűsített összefoglalása, ám a sok filmkritika és tudományos alátámasztás/cáfolás közepette hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy nem ez az első olyan regényadaptáció, amelyben egy fickó saját leleményességére hagyatkozva túlél a világűrben, vagy akár egy idegen bolygón.
A robinzonád műfaját világűrbeli, mostoha körülmények közé emelni nemcsak nagyszerű ötlet volt a XX. század második felében, de legalább ekkora kihívás is. A tudományos-fantasztikus irodalomnak egyébként is fel volt adva a lecke, hiszen az olvasói igények alkalmazkodni látszottak a rohamosan fejlődő technikai világgal, ezért nem volt már elég olyan bugyuta elképzelésekkel szórakoztatni a közönséget, mint a zöld marslakók érkezése vagy az emberekre támadó gyilkos növények (triffidek). Igény mutatkozott a tudományt előtérbe helyező, megvalósíthatónak tűnő megoldások iránt. Az olvasó már nem elégedett meg azokkal a magyarázatokkal, amelyek nem konkretizálták egy szerkezet működését, nem volt elég a „miért?” kérdésre adott tudománytalan, de jól hangzó mellébeszélés. Eljött az okos szórakozás ideje, és ebbe a vonalba illeszkedik be nagyszerűen a (Defoe lakatlan szigeten túlélő figurája után) robinzonádnak nevezett műfaj.
Robinzonád-e a 2001 Űrodisszeia?
Amikor először elkezdtem foglalkozni a világűrben való túlélés kérdésével, és feltettem magamnak ezt a kérdés, az első válaszom az volt, hogy: nem. Ha felületesen szemléljük a könyv, és a belőle készült filmadaptáció eseményeit, akkor talán meg is elégednénk ezzel a válasszal, hiszen a cselekmény alapvetően nem arról szól, miként maradjon életben valaki, akit mindenképp a másvilágon akar tudni egy szuperszámítógép. Mégis, legszemléletesebben a filmadaptáció mutatja be azt a túlélési versenyt, amelyet David Bowman űrhajós egy olyan, nála többszörösen intelligens gép ellen folytat, amely nemcsak a rendelkezésére álló technikai eszközöket, de a túlélés helyeként megjelölendő űrhajót is irányítása alatt tartja. Úgy is mondhatnánk, hogy a humán résztvevő többszörös hátrányból indul ebben a túlélőkalandban, ekképp pedig nehezebb dolga van ám, mint a kiszámíthatatlan, de legalább nem szándékosan ellenséges Mars ellen felvonuló Mark Watney-nak. A túlélés emberi készségként való értelmezése pedig minduntalan kicsúcsosodik abban, hogy hőseink, jelen esetben Bowman, a hátrányos helyzet ellenére is képes, pusztán kitartásának és jó helyzetfelmérő képességének köszönhetően győzelmet aratni, és kikapcsolni a létezését fenyegető HAL 9000-est. Mélyen átgondolva tehát, mi más lehetne a 2001 Űrodisszeia gerincét kitevő hajsza, mintsem egy modern kori robinzonád, ahol egy MI Péntek a fő gubanc az eseménysorban? Arthur C. Clarke remekművét tehát nyugodtan a műfaj első darabjai közé sorolhatjuk, és odisszeia-világát hozzáadhatjuk az 1960-as évek világmegújító eszközeinek listájához.
Mi a helyzet akkor, ha a főhős lusta?
Az Marsi filmkritikáiban és az általam is felvázolt előzményekben mindig nagy hangsúly helyeződött arra az emberi erényre, miszerint a főhős saját leleményességének és szorgalmának köszönheti életben maradását. Ám belegondolt-e már bárki is, hogy vajon mi történne, ha hősünk történetesen lusta, mint a föld, és szókincse megegyezik a macskáméval?
Alfred Bester neve kétségtelenül mond valamit azoknak, akik nem tegnap kezdtek SF irodalmat olvasni, és ha azt mondom, hogy „Tigris, Tigris”, nyilván sokaknak eszébe fog jutni, miről is van szó. A regény cselekménye természetesen nem egyszemélyes, műfaja nem robinzonád, ám a kezdő jelenet miatt mindenképp említést érdemel itt, hiszen főhősünk, Gulliver Foyle egy nem mindennapi figura. Űrhajótöröttként találkozunk vele egy űrhajóroncsban, mely már 170 napja sodródik. 170 nap! Ez majdnem fél év, és hősünk, aki a kezdetekben tulajdonképpen inkább antihős, mindent megevett, megivott már amit talált, napjai pedig azzal telnek, hogy várja a sült galambi segítséget, ám az csak nem akar jönni. Foyle nem éppen megnyerő figura, segédmechanikusi mivolta sem emeli éppen Einstein-i magasságokba. Talán meg is halna szép csendben a Nomád nevű űrhajó roncsaiban, ha egy váratlan esemény nem lökné ki nyomorult állapotából, és nem változtatná meg az élethez való hozzáállását a bosszú okán olyanná, amilyen egy túlélő karaktertől joggal elvárhatunk: a Vorga nevű hajó feltűnése reményt ébreszt Foyle-ban, ám miután a hajó szándékosan magára hagyja, a bosszú nagyon is emberi érzése arra sarkallja őt, hogy segédmechanikusi tudását felhasználva végre hozzányúljon a rendelkezésére álló eszközökhöz, és mélyen, lustasága mögött rejtőző leleményességét előhívva megmeneküljön a csúfos végtől. Mi ez, ha nem egy robinzonád-jelenet? Sokan tartják a regényt a valaha írt 10 legjobb sci-fi egyikének, amivel nehéz is lenne vitatkozni. Méltán kapta tehát meg a szerző elsőként a Hugo-díjat, és alkotott haláláig nagyszerű írásokat, regényeket és novellákat egyaránt. A lustaság tehát nem opció, de az élni akarás játszmájában a bosszú is lehet kiváló motiváció.
Hogyan törjünk be egy lakható bolygót?
A kérdés nagyon is aktuális, hiszen az elmúlt években számos olyan exobolygót fedezett fel a tudomány, amelyek akár második Földként is funkcionálhatnak a jövőben. Ám hogyan is illik meghódítani egy „humánszűz” bolygót? Mindent ledózeroló terraformáló egységekkel, vagy inkább magányos felfedezők által?
Létezik egy magyar író, aki mostanáig hétszer kapta meg a Zsoldos Péter-díjat, ez pedig nagyon egyéni teljesítmény, eddig senki más nem büszkélkedhet ilyen eredménnyel. Márpedig ha valaki, akkor Szélesi Sándor bizonyára hitelesen képzeli el, mi lenne egy betöretlen világ megismerésének legjobb módja. A beavatás szertartása műfaját tekintve szintén nem robinzonád, de remekül szemlélteti azt az eshetőséget, amikor egy bolygóra pusztán néhány család jut. A regény cselekménye kitér rá, hogy az önként jelentkezett első telepeseknek lehetőségük van meggondolni magukat, és elhagyni a bolygót, több szereplő így is tesz. Ám van egy rendíthetetlen férfi, egy apa, aki kamaszodó fiával együtt a bolygón marad, és igyekszik a lehető legnagyobb harmóniában élni a természetes környezettel. Érdekes, hogy a túlélés, mint kulcsmomentum, itt nem párosul az idegen élővilággal lefolytatandó harccal, sőt! Az új fajok felfedezésének és elnevezésének lehetősége kifejezetten üdítő színfolt ebben az önkéntes munkában. Túlélni itt nem ellenséges környezetben kell, mindenesetre rendkívül távol az ismert Föld modern zajától, zsúfoltságától. Az apa-fia kapcsolat meddig működhet klasszikus kereteiben egy új világon? Elég-e az emberi leleményesség, melyre oly sokszor hivatkozunk túlélő-kérdésben, vagy szükség van ennél emocionálisabb összetevők birtoklására is ahhoz, hogy harmóniába kerüljünk a létünket alapvetően nem veszélyeztető bolygóval? Míg Watney-nak a Marson a mostoha körülmények miatt az életben maradás alapvető feltételeit kell előteremtenie, addig Szélesi főhőseinek minden adott a fejlődéshez, még sincsenek könnyű helyzetben: az ember pusztítása ott is kegyetlen, ahol kegyetlenkedésre nincs szükség.
Végkövetkeztetésként levonható, hogy a túlélés lehetősége az okos-SF-ben mindig adott, ezért nem számít már egyedinek, ha egy író robinzonádi élt ad művének, mégis a példák alapján megállapítható, hogy nem elég a túlélés-szót központinak tekinteni, hiszen a környezet, a motiváció, és a főhős jelleme mind meghatározója lehet a mű tartalmának. Mindazonáltal a „zseniális”-hoz nem elég a hollywood-i receptet követni, a tehetség át fog ütni a lapokon, ha jelen van. Arra bíztatok mindenkit, hogy legyünk igényesek, egyúttal kritikusak is: olvassunk, mielőtt írunk, és lássunk, mielőtt kritizálunk.
A gépek egyre emberibbé válnak, de lehetnek-e olyanok, mint a filmekben? A MI, azaz a mesterséges intelligencia az okos gépeket jelenti, és a fogalom 1950-es évekbeli megjelenése óta hosszú utat tett meg.
Napjainkban a robotok az emberek mellett dolgoznak hotelekben és gyárakban, mialatt vezető nélküli autókat tesztelnek az utakon. A kulisszák mögött egy okos algoritmusnak köszönhetően a tőzsdén is tevékenykednek, segítenek Amazonon vagy Netflixen könyveket és filmeket ajánlani, és még cikkeket is írnak. Azonban a mesterséges intelligenciák nem feltétlen rendelkeznek jó imidzzsel, gyakran azoknak sci-fiknek köszönhetően, amelyek a robotok hatalomátvételének sötét vízióját mutatják be. Legtöbbünknek az egyetlen referencia pont a MI-ket illetően ezek a filmek. Akkor mi is az igazság? Hol tartunk a tudományban és hasonlít-e arra a fikciós jövőre, amit kreáltunk?
A mindentudó robot
Talán HAL a leghíresebb rossz útra tért MI. A 2001 – Űrodüsszeia könyvben és filmben megjelenő HAL egy rövidítés a heurisztikus programozású algoritmus számítógépre. Arra tervezték, hogy ellenőrizze a Discovery űrhajó rendszerét (amin a cselekmény nagy része is játszódik) és kapcsolatot tartson a legénységgel. Azonban hamar a saját útját kezdi járni az emberek kizárásával.
Jelenleg a HAL-hoz leginkább hasonló gép, amivel rendelkezünk, az Watson, az IBM szuperszámítógépe, ami képes megérteni a természetes nyelvet és millió dokumentumot elolvasni néhány másodperc alatt. 2011-ben megverte a Jeopardy! kvízjáték (amerikai kvízműsor) két legjobb játékosát is.
HAL-al szemben ez a gép együtt dolgozik az emberekkel, például kutatásban, vagy segít új termékeket kifejleszteni nagy vállalatok (például a Coca-Cola, a Procter & Gamble) részlegein. Emellett számos amerikai kórházban is használják, hogy segítse az onkológusokat az új, rák elleni kezelések kidolgozásában. Továbbá egy játék dinoszauruszba is beépítették, ezzel lehetővé téve a gyerekek számára, hogy először kóstoljanak bele a MI-vel való kommunikációba. Kérdéseket tehetnek fel a dínónak, Watson pedig megpróbál válaszolni ezekre.
A gyilkoló gép
A Terminátor filmekből ismert T-800 fém alapú endo-csontvázán túl élő szövettel is rendelkezik, és arra programozták, hogy a Skynet nevében öljön. A Skynet egy mesterséges intelligencia, ami átvette az irányítást a világ számítógépei felett, hogy elpusztítsa az emberiséget.
A MI-knek még nincs saját öntudatuk és mindegyik arra van programozza, hogy az embert segítse. Ez alól kivételt képeznek a katonai robotok, amiket harctéri bevetésre fejlesztenek, ahol a szerepük igencsak vitatható.
Az USA egyik katonai kutatás-fejlesztője, a DARPA rengeteg robot felszerelést fejleszt, mint például exo-csontvázakat, hogy a katonáknak emberfölötti erőt adjon és hozzáférést egy olyan vizuális kijelzőhöz, ami segíthet nekik esetleges döntéshozatalokban. A Boston Dynamics által fejlesztett Atlas robotokat is használják keresés és mentés céljából.
Habár jelenleg nincsenek gyilkoló gépek, létezik egy kampány, ami megakadályozza, hogy valaha is készüljenek ilyen robotok, az ENSZ szerint pedig semmilyen fegyver nem működhet emberi ellenőrzés nélkül.
A segítő robot
C-3PO egy humanoid robot a Star Warsból. Arra tervezték, hogy embereket szolgáljon, és azzal dicsekszik, hogy több mint hatmillió kommunikációs formát ismer. Főleg etikettben, szokásokban és fordításban segítség ő, azaz a különböző kultúrák találkozását teszi minél zökkenőmentesebbé.
A valóságban kezdenek egyre népszerűbbek lenni az „érző” robotok. Ott van a SoftBank által fejlesztett Pepper, a humanoid robot, amit idén árvereztek el Japánban és szinte azonnal el is kelt. Az egyedisége az, hogy feltehetőleg képes az emberi érzelmeket felismerni. Ha például szomorúnak tűnünk, amikor fáradtan érünk haza a munkából, a robot javasolni fogja, hogy hallgassunk zenét. Az emberi érzéseket arckifejezéseket tartalmazó videókból tanulta meg.
A takarító robot
Wall-E az azonos című Disney rajzfilmből ismert robot, akit hátrahagytak, hogy takarítson a Földön, miután az emberek azt elhagyták. Teljesen nevén WATT-takarékos Lánctalpas Limlom-és hulladékkezelő, E-sorozat az utolsó e szerethető robotok közül.
Habár nem annyira aranyos, mint Wall-E, a takarításra programozott porszívók valószínűleg az első példányai a házirobotoknak. Az iRobot cég gyártja a legismertebb márkájú gépeket, a Roomba-akat, amiből a 2014. februári adatok szerint több mint 10 millió darabot adtak el. A robot automatikusan körbemegy otthonunkban beépített szenzorjainak köszönhetően, melyek az akadályokat is jelzik neki. A takarítás végeztével a gép visszaviszi magát a dokkolási helyére, hogy töltődjön. Anekdoták szerint néhány ember annyira kötődik a robotjához, akár egy kis kedvenchez. Még a nyaralásra is magukkal viszik a gépeket.
Az ember külsejű robot
Ava, az élethű android az Ex Machinából (2015) kiemelkedő a MI-k közül. Képes bármilyen témában beszélgetést folytatni, empátiát mutat az emberek felé, és ő maga is teljesen embernek néz ki. Még saját terve is van, amibe az emberek nem tartoznak bele.
Ez az egyik olyan fajta MI, amitől leginkább tartanak az emberek. Bár messze vagyunk attól, hogy Ava szintű intelligenciát alkossunk, néhányan kísérleteznek emberkinézetű robotok építésével. Például Hiroshi Ishiguro mérnök és robotika-szakértő elkészítette robotmását, a Geminoidot, hogy tanulmányozza az ember-robot interakciókat. Ő még szilikongumit használt a bőrhöz, de a L’Oreal kozmetikai cég már összeállt a biomérnökséggel foglalkozó Organovóval, hogy 3D-s emberi bőrt nyomtassanak azért, hogy még élethűebb androidokat lehessen létrehozni.
Chetan Dube professzor, az IPsoft software cég vezérigazgatója pedig kifejlesztett egy virtuális asszisztenst, Amelia-t, s Dube határozottan hiszi, hogy a robotika és a MI egyesülni fog. Úgy véli, hogy Amelia még valamikor ebben a században olyan emberi formát fog kapni, ami megkülönbözhetetlen lesz az igazitól.
A 2001. Űrodisszeia története sem papíron, sem vásznon nem lehetett teljes. Menet közben búcsút kellett venni bizonyos részletektől, amelyek felborították volna a gondosan kitervelt dramaturgiát. Rendkívül izgalmas részletektől. Mi lett volna, ha távoli őseink szemtől szembe találkoznak az Elsőszülöttekkel? Hogyan alakult HAL táncoló robotemberből mindentudó szuperszámítógéppé? Honnan jöttek a lefagyasztott kutatók, hogyan kerültek be az expedícióba? És végül mi történt még David Bowmannel a Csillagkapun túl, mielőtt Csillaggyermekként visszatért volna a mi világunkba? A 2001 elveszett világaiból minden kiderül, és ráadásként elolvashatjuk a szerző forgatási naplóját a filmkészítés számára is különleges élményéről, a Stanley Kubrickkal folytatott közös munka kudarcairól és sikereiről.
Vlagyimir Vasziljev újabb STALKER-regényében is pörögnek az események, az izgalmak és rejtélyek egyre halmozódnak, a Zóna pedig még mindig halálos. A sorozat rajongói még mélyebbre merülhetnek ebbe a titokzatos világba, amit egy áttekintő bevezető és a szöveget kísérő gazdag jegyzetanyag is segít. Enélkül a könyv nélkül be ne merészkedj a Zónába!
Minden, amit tudni akartál a 2001. Űrodisszeia zenéjéről – de sosem merted megkérdezni.
Lassan már 47 éve, hogy 1968-ban bemutatták Stanley Kubrick méltán híressé vált sci-fi-jét, a 2001: Űrodüsszeia-t. A film még a mai napig képes izgalomba hozni a filmnézők fantáziáját: ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a számtalan írás és kritika vagy vita, amit kiváltott a premiere óta a mű. Nem is meglepő, hiszen számos oldalról lehet megközelíteni: figyelemre méltó képi világot tár elénk, a cselekmény is több ponton elgondolkodtató, továbbá a kísérletezgető jelleg is erősen jelen van a filmben. Utóbbi a filmzenén érhető leginkább tetten.
A 60-as évek hollywood-i trendjével szemben, Kubrick nem külön a filmhez írt filmzenét használt művéhez, hanem inkább klasszikus zeneművekhez nyúlt. Így láthatunk például a Kék Duna keringőre „táncoló” űrszondákat és űrállomásokat, vagy egy emberszabású lényt, ami épp Strauss zenéjére ver szét egy állati koponyát. A nézők reakciói pedig igen sokfélék lehetnek: ezek a jelenetek elámíthatnak, értetlenkedést válthatnak ki vagy egyszerűen nevetségesnek tetszhetnek.
Azonban eredetileg nem a ma ismert művek kerültek volna a kultikusnak számító részek alá. A 2001 esetében is készült kifejezetten a filmhez írt zene vagy soundtrack (ahogyan az ekkor szokás volt). Az anekdota szerint az MGM stúdió Alex Northot kérte fel az készülődő projecthez, mint zeneszerző. Az ő nevéhez fűződnek olyan filmek zenéi, mint a Kleopátra (1963), a Nem félünk a farkastól (1966) vagy a Spartacus (1960). Az utóbbi esetében már dolgozott együtt Kubrickkel.
North el is kezdte a munkálatokat Kubrick utasításait követve: a rendező olyan zene komponálását kérte, amelynek komolyzenei darabokhoz kell hasonlónak lennie (egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy másolásra kérte). Mindezt a 2001 első 50 percéhez képzelte el, a további terv szerint a mű második felében szintetizátoros effektek szólaltak volna csak meg. North el is végezte a munkát, azonban csak a film premierjén szembesült azzal, hogy fölöslegesen fáradozott: Kubrick nem az újonnan szerzett zeneműveket, hanem klasszikusokat illesztett jelenetei alá.
A kellemetlen helyzetet valószínűleg nem egy hirtelen jött ötlet szülte (ez abból következtethető ki, hogy North kevés instrukciót kapott), hanem Kubrick a munkálatok kezdete óta klasszikus szerzeményeket akart felhasználni, hiszen konkrét célja volt ezzel. De mi is volt ez a cél? Valószínűleg egy olyan alkotást akart létrehozni, amely különleges asszociációs láncot indítana el a nézőben, amelyet a zene és a képek együttese váltana ki. Hogy miféle gondolatokat ébreszthet bennünk, az természetesen teljesen szubjektív, de hogy kicsit közelebb kerülhessünk a mű megértéséhez, el kell indulnunk egy kis zenei és filozófiai (űr)utazásra, amely során meglátogatjuk az Űrodüsszeia fontosabb kulcsjeleneteit.
A 2001 rengetegféleképpen értelmezhető, egyik megközelítés ezek közül az, hogy Kubrick az emberiség fejlődését mutatja be filmjén keresztül. Ezen az utazáson a zene, mint irányítóelem már a legelső percekben velünk van, amikor még képi szinten el sem kezdődött a film. A sötét képernyő alatt Ligeti György Atmosphéres szerzeménye szólal meg, ami egészen a harmadik percig tart ki: aztán lassan bekúsznak a képernyőre az égitestek és a főcímnél felcsendül Richard Strauss később gyakran visszatérő Also Sprach Zaratushustra (Ímigyen szóla Zaratushustra) műve. Ezzel az igen hatásos nyitójelenettel kezdődik a kozmikus utazás is, ugyanis a nyitójelenetet szokták értelmezni az ősrobbanás, azaz a világ kezdetének szimbolikus megjelenítéseként is. A felvetés teljesen logikus, ha továbbnézzük a filmet: az emberi történelem előtti időben találjuk magunkat, ahol éppen az emberszabásúak egy csoportjának életébe csöppenünk bele. A lények mindennapi életét egy monolit hirtelen megjelenése zavarja meg, miközben Ligeti Requiem című különösen nyomasztó, földöntúli szerzeménye szólal meg. Arthur C. Clarke, az azonos című könyv szerzője úgy magyarázza a monolitot, mint egy, a mienknél magasabb szinten álló idegen kultúra jelenlétét, amely akár a filmbeli emberszabásúak, de később a Holdra látogató emberek, majd a Jupiterre érkező Bowman számára is mágikus és irracionális jelenség. Ehhez a gondolathoz igazodik a Requiem is: kellemetlen érzéseket kelt a nézőben, hosszútávon zavarja és a képsorokat nézve értetlenkedik is, hogy most tulajdonképpen mi is történik a képernyőn? Kubrick Ligeti kompozícióját egyfajta idősíkok közötti átkötő elemként használja: egyrészt a jövőbe mutat, amely a jelen lényeinek számára még félelmetes és érthetetlen, másrészt pedig a múltba is visszatekintünk a művel. Ahogyan a cím, a requiem / rekviem (halotti mise) is jelzi, a zene valaminek a végét is megjövendöli.
Egyes jelenetekre kivetítve a következőképpen néz ez ki. Például a monolit első megjelenése után láthatjuk nem sokkal azt a jelenetet, amikor az egyik emberszabású egy csontot kezébe véve azt először eszközként, később pedig fegyverként használja. A Requiem ezzel előre jelezte a lény állati öntudatának végét. Viszont a híres eszközhasználó jelenetben felszólaló Also Sprach Zaratushustra a Requiem párja, hisz Richard Strauss műve Ligetiéhez hasonlóan jelzőelemként funkcionál. A már taglalt jelenetben ez a szerzemény mutatja meg, hogy a néző itt bizony történelmi, sőt evolúciós pillanatnak volt szemtanúja: az emberszabású eszközként használt egy tárgyat, és ez által rálépett az emberré válás útjára.
De ha visszatekintünk a nyitójelenetre, akkor már tisztán látható, hogy a Zaratushustra ott is hasonlóan működik: azáltal, hogy a sötét képernyőn megjelennek a bolygók, a zene jelzi, hogy ezzel fontos állomásra érkeztünk, az univerzum létrejöttéhez, amiből pedig az év milliárdok alatt kialakult minden, amit ma ismerünk.
Az evolúciós utazás itt nem ér véget. Az emberszabású öntudatára ébredése után eszköze, a csont a levegőbe repül, majd egy éles vágás és az űrben találjuk magunkat, ahol űrhajók és szondák keringőjének lehetünk szemtanúi, s mindez alatt az ifj. Johann Strauss Kék Duna keringője hallható. Talán ez a 2001 egyik leginkább vitatott jelenete, hiszen rengeteg asszociációra ad lehetőséget. Az evolúciós értelmezésnél maradva, értelmezhetjük ezt a jelenetet úgy, mint az emberiség fejlődésének ünneplését. Bemutatja a Kubrick által elképzelt 21. század nagyszerűségét azzal, hogy az előző jelenetet (az eszközhasználat) és ezt szembe állítja egymással. A kiválasztott zene, a keringő kulturális műalkotás, amely megmutatja, hogy az emberiség intellektuális és művészeti értelemben is milyen magas szintre jutott a kezdetekhez képest. Az űrhajók és űrszondák is hasonló céllal jelennek meg a zene mellett: ezek a gépek igazolják, hogy az emberi faj milyen hatalmas utat is tett meg a puszta eszközhasználattól a magas szintű technológiáig.
A különböző klasszikus szerzemények és a képi világ, ahogyan a példák is mutatják, együttesen viszik végig az ember fejlődésének történetét az Űrodüsszeiában. A Requiem és a Zaratushustra egymásra felelgetése szépen, fokozatosan elvezet minket a 21. századból az emberiség elképzelt jövőjébe.
Ezt jól mutatja be a film második fele. A fejlődés útját kísérik kudarcok is (pl. mikor a HAL 9000 nevű számítógép, mint az ember által létrehozott gondolkodó tárgy megöli Pool-t és a Jupiterre tartó hajón utazó tudósokat is), de Kubrick végig pozitív marad, és a film végén egy újabb fejlődéséi ponthoz érkezik az emberiség. Ez a következőképpen jelenik meg: miután a hajó túlélőjét, Bowmant beszippantja a Jupiteren található monolit, abban megöregszik, meghal, majd újjászületik a lét egy magasabb fokán. Vagy Friedrich Nietzsche filozófiájára gondolva, azt is mondhatjuk, hogy Bowman ezáltal elérte az Übermensch, azaz az ember felett álló lény állapotát. A koncepcióhoz tökéletesen igazodik az eddig is alkalmazott zenei útmutató. Bowman útját a monoliton keresztül Ligeti jól ismert zenéje kíséri, amely igazodik a monolit korábban említett jelentéséhez. Később, amikor látjuk Bowmant halálos ágyán, majd magzatként újra megjelenve, lassan megszólal a Zaratushustra, amely ünnepli az emberi fejlődés új mérföldkövét.
Természetesen Kubrick kultikus alkotásának számtalan értelmezése lehetséges, amelyeken szintén érdemes lenne hosszú oldalakon keresztül elmerengeni, de talán a zene és a kép együttes kifejezőereje az, ami a mai napig elér a néző lelkéhez és felnyitja tudatát valami magas, kissé felfoghatatlan mondanivaló befogadására.
Ismét megjelent a 2001. Űrodisszeia, Arthur C. Clarke egyik legismertebb, legsikeresebb regénye, megújult kiadásban és különleges plusz tartalmakkal kiegészítve.
Vajon lehetséges, hogy az emberi civilizáció fejlődése az ősidőkben idegen lények beavatkozása nyomán indult el? És ha igen, mi lehetett a célja ezeknek az idegeneknek
A 21. század űrhajósai a Naprendszer felfedezése során földönkívüliek nyomaira bukkannak. A lelet egészen új megvilágításba helyezheti Földünk történelmét. Ezért egy maréknyi kutató az emberiség legfejlettebb mesterséges intelligenciájának társaságában expedícióra indul az óriásbolygók felé, hogy választ keressenek a felvetődött kérdésekre. De amit ott találnak, az a legfantasztikusabb elképzeléseiket is felülmúlja.
Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick 1964-ben elhatározta, hogy elkészíti minden idők legjobb SF-filmjét. Négyévi munkával valósult meg a 2001. Űrodisszeia, és ma már bátran állíthatjuk, hogy a végeredmény mérföldkő lett a zsáner történetében. És Clarke „melléktermékként” íródott regénye is bekerült a klasszikusok panteonjába. A legismertebb SF-könyvek között tartják számon, három folytatása született, és – méltán – legendává vált a maga nemében.
Ezt a legendát most új kiadásban adjuk az olvasók kezébe, megőrizve Göncz Árpád eredeti, veretes fordítását, de olyan különleges plusz tartalmakkal kiegészítve, amelyek most jelennek meg először magyarul: egy megemlékezéssel, egy, az ezredfordulóra készült előszóval, valamint a regény egyik forrásnovellájával!
„Tele költészettel, tudományos képzelőerővel és tipikus clarke-i iróniával.” – New Yorker
„Káprázatos… szívszorító… próbára teszi az elmét.” – Time Magazine
