A képen Németh Attila és Cory Doctorow, a Little Brother című, idén Hugo-díjra jelölt regény írója.Hol is hagytam abba? Ja, igen: Montrealba érve szép idő fogadott, bár hála az égnek, valamivel hűvösebb, mint az otthoni volt. A szállodához érve szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy beférek ugyan a szobámba a csomagokkal együtt, de ha még valakit be szeretnék invitálni, előbb nekem kéne kimennem. Egyszóval szűkös, de a magamfajta igénytelen férfiembernek így is megfelel. Szerda este még maradt időm regisztrálni a Worldconra, no meg vacsora után nézni. A kis híján MetaGalaktika méretű programfüzetben kiválogattam, másnap milyen előadásokra és beszélgetésekre lennék kíváncsi (nem volt egyszerű, mert reggel 9 és este 10 között folyamatosan 8-10 párhuzamos esemény zajlik), aztán kidőltem.
Reggel szokásom szerint elgondolkoztam, vajon melyik kontinensről eredhet az olcsóbb szállodákban felszolgált „kontinentális” reggeli, ami croissant-ból és dzsemből áll (mivel a kávéhoz tejet is kínáltak, valószínűleg Mú földjéről származik). A szemem tehát úgy kopogott, mint a vak ember fehér botja a kövezeten, de eszembe jutott, hogy biztos ebben a távoli országban is vannak élelmiszerüzletek. Nem kellett csalódnom.
A Worldcon helyszínéül szolgáló hipermodern konferenciaközpontba érve merész terv született meg az agyamban. Varázsgombával a nyelvem alatt, némileg módosult tudatállapotban beültem egy francia előadásra. Ha még nem mondtam volna, a rendezvényt Quebec tartomány legnagyobb városában, francia Kanada szívében tartják. Az ember dolgát időnként megnehezíti, ha angolul beszél, úgyhogy igyekszem időről időre beleszőni mondataimba azt a három-négy francia szót, amit ismerek.
Na szóval, a francia előadáson az új űroperáról beszélgettek, többek közt Jean-Claude Dunyach, Yves Meynard és David G. Hartwell. Amikor egy idő után döbbenten észrevettem, hogy kezdem érteni, amit mondanak, rájöttem, csak Hartwell vette át a szót, angolul.
A következő programpont egy kerekasztal volt a fordítás nehézségeiről, immár általam is érthető nyelven. Ennek végén odamentem az egyik beszélgetőhöz, régi ismerősömhöz, Jetse de Vrieshez, aki holland létére egy darabig az angol Interzone magazin szerkesztőjeként dolgozott, most pedig antológiákat állít össze a Games Workshop által indított SF-kiadó számára. Egy sör-bor mellett leültünk megbeszélni a világ dolgait, és itt elkezdett szétcsúszni addig tökéletesen megszervezettnek tűnő napom. Összefutottunk ugyanis Scott Edelmannel, a scifi.com (bocsánat, már syfy.com) szerkesztőjével, találkozókat, ebédeket, vacsorákat, bulikat meg efféléket egyeztettünk, és egyszer csak ott találtam magam a nagy kiállító- és árusítócsarnokban a pólók, ékszerek, űrhajómodellek, no meg persze könyvek között. Gondoltam, lefényképezgetem a szembejövőket. Az első áldozatom Michael Swanwick lett, aki nemrég azon kesergett, hogy egy médiatalálkozón senki sem ismerte a nevét. Megnyugtattam, mi itt ismerjük. Aztán Cory Doctorow-ba és Charles Strossba botlottam, előbbi elkommunizálta egy Galaktikámat, bár figyelmeztettem, hogy magyarul van. Azt felelte, nem baj, járt már egyszer Magyarországon, az összes „köszönöm”-öt és „jó napot”-ot érteni fogja benne. Én meg arra kapacitáltam, ha már úgyis ki akarjuk adni a könyveit, jöjjön egyszer vissza hozzánk. Közös fotónkat egy szemüveges medve készítette, akit, mint kiderült, Peter Halasznak hívnak. Ő helybéliként (torontói) a szervezésben működik közre, és még egy könyves standon is árusít. Azonmód meghívott a torontói SF-klub keddi összejövetelére, közölve, hogy én leszek a díszvendég. Ezt némi kétkedéssel fogadtam, hiszen az egyszerű tagok között olyanok foglalnak majd helyet, mint Robert Charles Wilson vagy Robert J. Sawyer.
Lencsevégre kaptam még Walter Jon Williamset, találkoztam néhány euroconos ismerőssel, aztán Ellen Datlow-val futottam össze, a neves amerikai szerkesztővel. Beszélgetésünket Rob és Bob érkezése szakította félbe. Természetesen nem Bob és Bobek kanadai változatáról van szó, hanem a fent említett Wilson és Sawyer urakról. Ők se szó, se beszéd, magukkal ragadtak egy kaotikus kínai vacsorára, majd onnan az amerikai Tor kiadó partijára egy elegáns szálloda legfölső, 28. emeletére. Tizenegykor kaptam észbe, hogy otthon már hajnali öt van, úgyhogy a távozás hímes mezejére léptem. Nem is tudom, van-e értelme bármit előre terveznem a második napra…
A Worldcon helyszínéül szolgáló hipermodern konferenciaközpontba érve merész terv született meg az agyamban. Varázsgombával a nyelvem alatt, némileg módosult tudatállapotban beültem egy francia előadásra. Ha még nem mondtam volna, a rendezvényt Quebec tartomány legnagyobb városában, francia Kanada szívében tartják. Az ember dolgát időnként megnehezíti, ha angolul beszél, úgyhogy igyekszem időről időre beleszőni mondataimba azt a három-négy francia szót, amit ismerek.
Na szóval, a francia előadáson az új űroperáról beszélgettek, többek közt Jean-Claude Dunyach, Yves Meynard és David G. Hartwell. Amikor egy idő után döbbenten észrevettem, hogy kezdem érteni, amit mondanak, rájöttem, csak Hartwell vette át a szót, angolul.
A következő programpont egy kerekasztal volt a fordítás nehézségeiről, immár általam is érthető nyelven. Ennek végén odamentem az egyik beszélgetőhöz, régi ismerősömhöz, Jetse de Vrieshez, aki holland létére egy darabig az angol Interzone magazin szerkesztőjeként dolgozott, most pedig antológiákat állít össze a Games Workshop által indított SF-kiadó számára. Egy sör-bor mellett leültünk megbeszélni a világ dolgait, és itt elkezdett szétcsúszni addig tökéletesen megszervezettnek tűnő napom. Összefutottunk ugyanis Scott Edelmannel, a scifi.com (bocsánat, már syfy.com) szerkesztőjével, találkozókat, ebédeket, vacsorákat, bulikat meg efféléket egyeztettünk, és egyszer csak ott találtam magam a nagy kiállító- és árusítócsarnokban a pólók, ékszerek, űrhajómodellek, no meg persze könyvek között. Gondoltam, lefényképezgetem a szembejövőket. Az első áldozatom Michael Swanwick lett, aki nemrég azon kesergett, hogy egy médiatalálkozón senki sem ismerte a nevét. Megnyugtattam, mi itt ismerjük. Aztán Cory Doctorow-ba és Charles Strossba botlottam, előbbi elkommunizálta egy Galaktikámat, bár figyelmeztettem, hogy magyarul van. Azt felelte, nem baj, járt már egyszer Magyarországon, az összes „köszönöm”-öt és „jó napot”-ot érteni fogja benne. Én meg arra kapacitáltam, ha már úgyis ki akarjuk adni a könyveit, jöjjön egyszer vissza hozzánk. Közös fotónkat egy szemüveges medve készítette, akit, mint kiderült, Peter Halasznak hívnak. Ő helybéliként (torontói) a szervezésben működik közre, és még egy könyves standon is árusít. Azonmód meghívott a torontói SF-klub keddi összejövetelére, közölve, hogy én leszek a díszvendég. Ezt némi kétkedéssel fogadtam, hiszen az egyszerű tagok között olyanok foglalnak majd helyet, mint Robert Charles Wilson vagy Robert J. Sawyer.
Lencsevégre kaptam még Walter Jon Williamset, találkoztam néhány euroconos ismerőssel, aztán Ellen Datlow-val futottam össze, a neves amerikai szerkesztővel. Beszélgetésünket Rob és Bob érkezése szakította félbe. Természetesen nem Bob és Bobek kanadai változatáról van szó, hanem a fent említett Wilson és Sawyer urakról. Ők se szó, se beszéd, magukkal ragadtak egy kaotikus kínai vacsorára, majd onnan az amerikai Tor kiadó partijára egy elegáns szálloda legfölső, 28. emeletére. Tizenegykor kaptam észbe, hogy otthon már hajnali öt van, úgyhogy a távozás hímes mezejére léptem. Nem is tudom, van-e értelme bármit előre terveznem a második napra…
