Szerző: galaktikaggadmin

1957 november 13-án született Stephen Baxter, a hard-sf vonal egyik legnevesebb angliai képviselője. (tovább…)

165 éve, 1847-ben született Bram Stoker, a világirodalom egyik legemblematikusabb figurájának, Drakula grófnak megteremtője. (tovább…)

A korombeliek és a sci-fi rajongók számára nyilván nem ismeretlen Nemere István neve. A huszadik századi magyar irodalom egyik legtermékenyebb írója ma ünnepli hatvannyolcadik születésnapját. (tovább…)

Új e-book jelent meg a galaktikabolt.hu-n: Sam Weller és Mort Castle válogatása, az Árnyak és rémek – Ray Bradbury emlékére című kötetet lapozgathatjátok mától tetszőleges kütyün! (tovább…)

• Kedves Olvasóink!
  
  Számunkra kiemelkedően fontos, hogy tisztában legyünk azzal, mely kiadványaink, és miért nyerték el a tetszéseteket.  Megújult honlapunk bővített opcióinak köszönhetően véleményezni tudjátok a cikkeinket, ezért arra gondoltunk, hogy szorosabbra fűzzve  virtuális kapcsolatunkat, lehetővé tesszük, hogy a honlap tartalmi minőségének fenntartásában Ti is aktív részt vállalhassatok.
  Kérünk titeket, hogy a tőlünk vásárolt könyvek elolvasása után osszátok meg velünk is észrevételeiteket, gondolataitokat.
  Maximum ezerkétszáz karakterig hozzászólásban  – az adott kötetről szóló cikkünk alá-, várjuk az igényesen megírt recenziókat, kritikákat, de senkit se tartson vissza ez a terjedelmi korlát. Ha valaki ennél bővebben szeretné kifejteni mondanivalóját,  várjuk azt az info@galaktika.hu e-mail címre. A legjobb írásokat oldalainkon leközöljük, természetesen forrásmegjelöléssel.
  A recenzió témája természetesen szabadon választott, de hogy a bőség zavara véletlenül se fogja vissza a kezeteket – a teljesség igénye nélkül-, adunk pár tippet.

 Magyarországon a Robur magazin 9-11. számában olvashattuk folytatásos formájában, ám összefüggő regényként most jelenik meg először a mára sci-fi klasszikussá vált mű, A Bíborszínű felhők bolygója.
Sztrugackij fivérek legelső regénye később egy hatalmas ciklus nyitódarabjává vált, megjelentetése azonban közel sem ment egyszerűen. A kiadó és a cenzúra újra és újra átíratta, a hatóságoknak nem tetszett, hogy a Szovjetunió nem saját erejéből éri el benne az eredményeket, hanem nemzetközi összefogással. Az 1959-ben megjelent változat végül is állami díjat hozott a két testvérnek, és elindította irodalmi karrierjüket. Örök elégedetlenségük azonban a 90-es évek végére elérte, hogy napvilágot láthasson az eredeti kézirat egy javított változata.
Ezt a kötetet adjuk közre, jó szórakozást kívánva egy izgalmas kalandregényhez, mely a háttérben megbúvó társadalomkritikával is szolgál, valamint nyitányával egy nagyszabású irodalmi vállalkozásnak: íme a Delelő-univerzum születése!

A Hiusz űrhajó-prototípus forradalmasíthatja az űrrepülést, korábban nem is álmodott lehetőségeket nyitva meg az emberiség előtt. Veszélyes első útjára olyan legénység kerestetik, amely minden nehézséggel bátran szembenéz. És összeáll a csapat: Jurkovszkij, Dauge, Krutyikov és Bikov – egyszer majd legendává válnak mindahányan.
A feladat: a fotonhajtóművek bejáratása, valamint a Vénusz bolygó felderítése. Egy korábbi expedíció már odaveszett, de geológusuk, Tahmaszib Mehdi még jelentette egy mesésen gazdag nehézfém-lelőhely, az Urán Golkonda felfedezését. A tét tehát nem kevés: végtelen jólét és maguk a csillagok hullhatnak az emberiség ölébe, amennyiben a Hiusz sikerrel jár. Ha azonban nem… a társadalmi és technikai fejlődés megfeneklik, és a Föld sosem válik galaktikus birodalom központjává.

Részlet

  Bikov sietve szabaddá tette a karosszéket, s zavartan leült. Krajuhin rebbenéstelen tekintettel méregette.
– Hát így vagyunk… – Sápadt ujjaival dobolt az asztalon. – Nos, Bikov elvtárs, ismerkedjünk meg, szólítson Nyikolaj Zaharovicsnak, s minél előbb fogadjon jóindulatába! Az én irányításom alatt kell dolgoznia. Természetesen, ha…
Éles telefoncsöngés szakította félbe. Felemelte a kagylót.
– Egy perc, Bikov elvtárs… Halló! Igen, én…
Egy szót sem szólt többet, de a videotelefon képernyőjének kékes színű fényében Bikov jól látta, hogy az óriás arca egyszerre vörösbe vált át, s csupasz halántékán a sötét színű erek kidagadnak. Úgy tűnt, nagyon is komoly dolgokról van szó. Bikov tapintatosan lesütötte szemét, és a karosszék mellett a földön heverő, különleges védőöltözetet kezdte bámulni. Az öltözék nyitott gallérján keresztül látni lehetett a sisak belső borítását. Bikovnak úgy tűnt, hogy a sisak falán keresztül a szőnyeg durva mintázatát pillantja meg, jóllehet az ezüstös színű gömb kívülről egyáltalán nem volt átlátszó. Bikov lehajolt, hogy figyelmesebben szemügyre vegye a sisakot, Krajuhin azonban ebben a pillanatban a helyére tette a kagylót, s megnyomott egy kapcsológombot.
– Kérem Pokatyilovot! – adta ki rekedtes hangon az utasítást.
– Értettem! – felelte egy láthatatlan ember hangja.
– Egy óra múlva.
– Értettem, egy óra múlva!…
A kapcsoló ismét kattant, s minden elcsendesedett. Bikov felemelte tekintetét, s látta, hogy Krajuhin erőteljesen dörzsöli a tenyerével az arcát.
– Úgy – szólalt meg nyugodtan, miután észrevette, hogy Bikov nézi őt. – Ez aztán a fajankó! Beszélhetsz neki, falra hányt borsó… Elnézést, Bikov elvtárs. Hol is hagytuk abba… Igen-igen… Még egyszer elnézését kérem. Tehát, komoly beszédem lesz önnel. Az időnk rövid. Lássunk tehát hozzá… Először is, nem ártana egy kicsit közelebbről megismerkedni. Beszéljen magáról!
– De mégis, miről szeretne hallani?
– Először is… mondja el az életrajzát!
– Az életrajzomat? – A mérnök töprengett egy kicsit. – Az életrajzom, az nagyon egyszerű. 19…-ben születtem, hajós családban, Gorkij mellett. Apám korán meghalt, még hároméves sem voltam. Tizenöt éves koromig internátusban nevelkedtem. Négy évig a gépész helyetteseként, majd gépészként dolgoztam reaktív siklóhajókon a Volgán. Jégkorongoztam. A Volga válogatott tagjaként két olimpián is részt vettem.
Felvettek a felszíni közlekedési főiskolára. Ez a gépkocsizó csapatok egykori iskolája. („Minek kellett ezt hozzátennem? Fecsegek” – gondolta Bikov.) A magreaktoros expedíciós járművek tagozatán végeztem. Nos… utána a hegyekbe küldtek dolgozni, a Tien-san körzetébe… Majd a Góbiba, a homoksivatagba… Ott szolgáltam. Ott léptem be a pártba. Mi kell még? Azt hiszem, elég is ennyi.
– Elég – értett egyet Bikovval Krajuhin. – Egyszerű életrajza van. Tehát harminchárom éves?
– Egy hónap múlva töltöm be a harmincnegyediket.
– S természetesen nőtlen?
Főnökének ez a megjegyzése meglehetősen tapintatlannak tűnt Bikov számára. A mérnök nem szerette, ha a külsejére célozgatnak, és ez a „természetesen” sértette. Azonkívül úgy találta, Krajuhin arca sem igen felel meg a férfiszépségről alkotott, általánosan elfogadott fogalmaknak. Már-már megjegyzést is tett erről, de úgy döntött, inkább hallgat. Különben a külseje aligha lehet döntő szempont Krajuhin szemében, Bikov pedig ismert legalább egy nőt, akit nem zavart napégette arca, papucs formájú orra s vörhenyes, sprőd haja.
– Azt akartam mondani – folytatta Krajuhin –, hogy ha jól tudom, fél éve még nőtlen volt.
– Igen – felelte szárazon Bikov. – Most is az vagyok. Egyelőre…
Hirtelen rádöbbent, Krajuhin sokat tud róla, s nem azért tesz fel kérdéseket, mert érdeklik a válaszok, hanem azért, hogy „személyes benyomást” szerezzen róla, vagy valami egészen más, homályos célból. Ez kellemetlenül érintette, és óvatosságra intette.
– Egyelőre nőtlen vagyok – ismételte meg.
– Következésképp – jegyezte meg Krajuhin – nincsenek közeli hozzátartozói.
– Következésképp nincsenek.
– Tehát, hogy úgy mondjam, maga teljesen egyedülálló és független…
– Igen, egyedülálló. Egyelőre az.
– Mit mondott, hol szolgált az utóbbi időben?
– A Góbiban…
– Régóta?
– Három éve…
– Három éve! S folyton a sivatagban?
– Igen. Persze voltak kisebb szünetek. Kiküldetések, továbbképzések… De többnyire a sivatagban töltöttem.
– Nem unta meg?
Bikov töprengett egy kicsit.
– Először nehéz volt – kezdte óvatosan. – Később megszoktam. Persze nem könnyű ott a szolgálat. – Maga előtt látta a lángoló égboltot és a fekete köveket… – De hiszen a sivatagot is meg lehet szeretni…
– Vagy úgy! – csodálkozott Krajuhin. – Megszeretni a sivatagot? És maga szereti?
– Természetesen megszoktam.
– Mi volt az utolsó beosztása?
– A Góbi sivatagi expedíciós tábor atomterepjáró osztagának vezetője voltam.
– Tehát jól ismeri a gépeket?
– Attól függ, milyeneket…
– Legalábbis ezeket az atomterepjárókat.
Bikov a kérdést teljesen értelmetlennek találta, és ezért nem is válaszolt rá.
– Mondja, maga volt az, aki tavaly a Dauge-expedíció megmentését irányította?
– Én.
– Derék dolog, remekül megoldotta! Ha maga nincsen, bizonyára ott pusztulnak.
Bikov vállat vont.
– Feszített tempójú menet volt. Semmi több.
Krajuhin összehúzta szemét.
– Hiszen a maga emberei is megsérültek, ha az emlékezetem nem csal.
Bikov elvörösödött, az ő arcszíne mellett ez ijesztőnek tűnt, s dühösen kifakadt:
– Tombolt a fekete szélvész! Ezt nem dicsekvésből mondom, Krajuhin elvtárs. Diadalmenet zeneszóval csak a díszszemléken létezik. A homoksivatagban ez azért egy kissé bonyolultabb.
Kényelmetlenül érezte magát, és bosszankodott. Krajuhin mintha mulatva méregette volna Bikovot.
– Úgy-úgy… Bonyolultabb… három év a homoksivatagban. Ez nem kevés. Ez derék. Mondja, Bikov elvtárs, van magának valamilyen szenvedélye? Úgy értem, a munkán kívül.
Bikov gondterhelten meredt a férfira.
– Hogyan érti?
– Mivel foglalkozik a szabadidejében?
– Hm… Természetesen sokat olvasok. Sakkozok is.
– Ha jól tudom, van néhány tudományos munkája…?
– Igen, van.
– Sok?
– Nem, nem sok. Két cikk a Lánctalpas Közlekedés című szaklapban.
– Miről szólnak?
– A reaktormotorok javítása tábori viszonyok között. Személyes tapasztalataim.
– A reaktormotorok javítása… Nagyon érdekes. Mellesleg még milyen sportot űz a jéghokin kívül?
– Szambót. Dzsúdóoktató is vagyok.
– Ez jó. Úgy. Az asztronómia iránt sohasem érdeklődött?
Bikov úgy érezte, Krajuhin gúnyolódik rajta, így válaszolt:
– Nem, az asztronómia sohasem érdekelt.
– Kár!
– Lehetséges…
– Arról van ugyanis szó, Alekszej Petrovics, hogy a munkája nálunk, egy bizonyos értelemben, hogy is mondjam, összefüggésben van ezzel a tudománnyal.
A mérnök összeráncolta a homlokát.
– Megbocsásson, de nem teljesen értem…
– Mit mondtak magának, amikor hozzánk irányították?
– Azt mondták, tárgyalni fognak velem arról, hogy vegyek részt egy tudományos expedícióban. Egy időre…
– Azt, hogy milyen expedícióban, nem mondták?
– Valahová a sivatagba indul, ritka ércek felkutatására.
Krajuhin megropogtatta sápadt ujjait, s tenyerét az asztal lapjára fektette.
– Igen, magától értetődik – dünnyögte. – Nagyon is természetes. Erről nincs tudomásuk. Tehát, Alekszej Petrovics – kezdte mély sóhajjal –, magától értetődik, hogy az asztronómiához a dolognak semmi köze. Pontosabban alig van köze. Még pontosabban a maga szempontjából alig van köze. Nem fontos, hogy korábban nem érdekelte az asztronómia. Aligha lesz rá szüksége. A legrosszabb esetben egyet s mást elolvas, néhány dolgot pedig elmondanak magának. Arról van azonban szó, hogy nem itt kell dolgoznia. Hogy úgy mondjam, nem a Földön.

A kötet előrendelhető a Galaktika boltban!